Madrid, 2024 márciusa Fotó: Robert Moya Caballo Valami kopog. Kopog, kalapál, kopácsol. Vajon mi lehet? Fekszem az emeletes ágy tetején és bámulom a sötétben kékesen derengő plafont. Nem bírok elaludni. Nem a zaj zavar, sőt valójában semmi sem zavar. De ez a kopogás, néha kifejezetten dübörgő, variálva ismétlődő ritmus, nem hagy nyugodni. Az ágyam szélére kúszok és az alattam fekvő bátyámra sandítok. Szabályosan szuszog, a legkevésbé sem foglalkoztatja az egész. A kopogás viszont nem szűnik. Van benne valami drámai és nyugtalanító. Tulajdonképpen szeretem, amikor a szüleim a szomszéd szobában filmet néznek, miután lefektetnek minket a bátyámmal. A nappaliból beszűrődő zajok, az érzés, hogy még ébren vannak, a szobánkba néha bevillanó fénycsík megnyugtatóan hat rám. Most viszont el sem tudom képzelni, hogy miféle filmet nézhetnek, ami így kopog. Kopog, zakatol, lüktet, a bőröm alá kúszik és egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Becsukom a szememet és próbálom elképzelni, hogy mi kopogha
