Plaza Mayor, Madrid, 2009 ősze
Fotó: Carlos Zuñiga

Az utca tág, befogad. 
Az utca mély, elnyel. 
Az utca mindenkié, könyörtelenül őszinte. 
Utcán táncolva voltam vakmerő, elárvult, diadalmas, jelentéktelen, virágzó, gondterhelt és gondtalan... az utca sokat ad és sokat elvesz. 

Thiago Vázquez, a brazil flamenco gitáros, olyan volt, mint egy kissé elhízott egzotikus hősszerelmes. Büszkén beszélt andalúz cigány gyökereiről, és mindig kiemelte, hogy autodidaktaként tanult meg flamencót gitározni. Többször mesélt spanyol származású flamenco gitáros nagyapjáról, és arról, hogy a vér nem válik vízzé.
Amikor Thiago egyszerre játszott és énekelt, a rockoperák viharban lobogó hajú férfikaraktereit idézte fel közönségében, amikor viszont elfáradt, egy szeretetreméltó, csüggedt buldogra emlékeztetett, aki a végsőkig kitartott.
Megtanított, hogy az utolsó leheletünkig küzdjünk szívvel-lélekkel az utcai kis színpadunkon, ami egy félszer egy méteres falap volt.

Plaza Mayor, Madrid,
Thiago Vázquez társaságában, 2009 nyara

Amikor először levitt a térre, Gladis Lee táncolt ezen a zsebkendőnyi területen. Leesett az állam a brazil lány táncát látva. Gladis szinte még gyerek volt akkor, alig húsz éves, karcsú, magas, Brazília örökös napsütését hordozta a bőrén, és úgy mozgott azon a semmi kis színpadon, mint egy párduc, aki zsákmányát bűvöli. Egy hosszú, bonyolult táncot adott elő dacos szenvedéllyel, forgásokkal, dinamikus mozdulatokkal, erős lábtechnikával fűszerezve, és mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem volt hiányérzetem a helyszín korlátai miatt, egyszer sem merült fel bennem egyáltalán hogy hol vagyunk, csak földbegyökerezett lábbal figyeltem a lány varázslatát. Mert Gladis kétségtelenül varázsolt. Thiagóval valamiféle édes, de feszes összhangban hullámoztak, egyszerre vonzották és taszították egymást. Gladis egy híres brazil harcművész lánya, apja nyomdokaiba lépő bátyját pedig egyenesen Bruce Leenek nevezték el, nem csoda hát, hogy az ő mozdulataiban is érződött egy elegáns vad megfeszített önuralma vagy éppen kirobbanó ereje.

Összeszorult szívvel gondoltam arra, hogy Gladis után lépjek a színpadra. Semmilyen gyakorlatom nem volt egy ilyen miniatűr deszkán való mozgásban, soha nem táncoltam még igazán az utcán és bármennyire is bolondságnak tűnt, arra gondoltam, hogy a flamenco őshazájában most fogok először színpadra lépni kopogó cipősarkaimmal, önmagamat átadva, kiadva, odaadva a publikumnak.
Az ellentmondás különösen abban rejlett, hogy az utcán egyszerre voltam egy utolsó senki, és mégis egyszerre voltam Spanyolország fővárosának főtere kellős közepén A flamenco táncosnő.

Fullasztó nyári melegben csattogok papucsomban a Plaza Mayor macskakövein. Bátortalan szellő kap bele a szoknyámba, ahogy a tér hatalmas épületeinek pazar boltíve mellett elhaladok. Ma délelőtt már táncoltam, a délutáni forduló közepén járunk. Átmegyek a tér közepén álló III. Fülöp lovas szobra mellett, bal oldalamon a kövér Pókember, előttem sréhen a kattogó állkapcsú kecske, tarkán csillogó papírba öltözve. Elsétálok az öreg festő mellett, akinek néhány giccses festményén saját magam táncoló figuráját veszem észre, jobbról pedig az asztalon fekvő fejekkel ijesztgető férfi köszön rám. Most magam is egy vagyok az utca emberei közül. A Museo del jamón felé közeledek, hogy megvegyem aznapi vacsoránkat, a szokásos sonkás-sajtos kroaszanokat. Két városi rendőr néz felém, emelt fővel továbbsietek. Időről időre harcolnunk kell velük, már csak megszokásból is. Néha megtiltanak ezt-azt, kérdőre vonnak, vagy ha végképp nincs mit a szemünkre vetniük, akkor csak rosszallóan keringenek körülöttünk, mint a keselyűk. A sonkaház közelében lévő cukrászdából rám mosolyog az eladónő, sokszor hősiesen vállalkozik a tengernyi pénzérménk papírpénzre cserélésére. Visszamegyek a tér közepén ücsörgő Thiagóhoz, felveszem a tánccipőmet és fellépek a színpadra. Miközben Thiago a gitárját hangolja, felnézek az egyik tetőtéri erkélyre. A Plaza Mayort körülvevő épületeken kétszázharminchét erkély helyezkedik el, én mégis mindig ugyanazt a tetőtéri erkélyt figyelem. Most a lebukni készülő nap vöröslő fénye világít át az erkélyen lévő asztalon és két kicsi széken. Elképzelem, hogy ki szokott ott ülni, és milyennek tűnhet onnan a tér, ami egykor bikaviadaloknak, bajvívásoknak, színházi előadásoknak, kivégzéseknek adott helyet, és ahol most a sok utcai művész tarka forgatagában egy magyar flamenco táncosnő jeleníti meg az utca népének az örök, spanyol cigány lányt.

Plaza Mayor, Madrid, 2009 ősze
Fotó: Carlos Zuñiga

Az utca sosem hazudik. Gyűlnek körénk az emberek, már talán hatvanan is vannak és feszülten figyelnek bennünket. Jó pár nap küzdelmébe került, amíg sikerült megszólítanom a táncommal a járókelőket. A mozdulatoknak, gesztusoknak, érzelmeknek ki kell tágulniuk ahhoz, hogy eljussanak hozzájuk a színes zűrzavarban. Az utcán senki sem tartozik senkinek, ha nem tetszik valami eléggé, egy másodpercig sem maradnak tovább. Így hát amikor kisebb csődület áll körül bennünket csillogó tekintettel, kipirult arccal, sokszor nagyobb ajándék, mint egy színházi vastaps. A pillanat valósága, őszintesége mindkét oldalról kulcsfontosságú: ha nem vagyok jelen a táncomban istenigazából, ők sem lesznek jelen befogadókként. Először van lehetőségem igazán tanulni a flamenco nyelvezetét, ez napi nyolc órás kemény táncimprovizációt jelent Thiago énekére és gitárjátékára már vagy másfél hónapja. Talpam sajog, ruháim nedvesek a kánikula és a tánc hevétől, izmaim megfeszülnek, hallásom kiélesedik Thiagót keresve a közönség kurjongatásain, bekiabálásain át: összefonódó madarakként játszunk a ritmus medrében Thiago, a közönség és én. Felrepülünk, vijjogva a mélybe zuhanunk, továbbgördülünk, suhanunk a magasba újra, kirobban a közönség tapsa. Akkor elernyedünk, ereink megtelnek a körülöttünk állókból sugárzó fénnyel és pár percig erőt gyűjtünk, hogy újra bontogassuk szárnyainkat, felrepülve, az eget szelve, és a végén mindig újra megpihenve a földön.

Lassan beesteledik, ezernyi fény pislákol a teret körülvevő épületek homlokzatán, erkélyein. A négy megtermett állólámpa fénye visszatükröződik a macskakövekről, már csak néhány ember téblábol a Plaza Mayoron. Összepakolunk, a tánccipőm túlcsordul az éjszakai fénytől aranyló pénzérméktől. A színpadunkkal, gitárral, táskákkal, székkel felmálházva öregesen ballagunk Thiagóval hazafelé, mint a vándorcigányok, jófajta fáradtsággal a testünkben, jófajta emlékekkel a szívünkben.