Cortijo Restaurant & Tapasbar, Stuttgart, 2011 nyara Fotó: Helmut Elks Oelke |
Magányos madridi életszakaszomban minden igyekezetemmel a flamenco útján jártam.
Ahová csak hívtak táncolni, mentem, akár pár turistának szólt az előadás, akár egy egész tömegnek. Ha fél órával kezdés előtt is üzentek értem, hanyatt-homlok futottam haza a tánccipőmért, ruhámért, a metróban sminkeltem, fésülködtem és az utolsó pillanatban tettre készen estem be a színpadra.
Saját flamenco tablao előadásokat is szerveztem az Artebarban a személyes projektem koncertjein kívül, amihez plakátokat és szórólapokat gyártottam százával. Egyedül jártam velük az utcákat a hideg, esős télen, és először éreztem meg a saját bőrömön, hogy mit is jelenthet a kivert kutya jelző, ahogy néha a visszautasítástól dideregve, mégis megkeményített szívvel osztogattam saját szórólapjaimat az utca népének.
Lassan egyre többen megismertek a művészek körében, elkezdtek színpadi táncosként számon tartani. Ambiciózus táncosnők rengetege gyakorolt fáradhatatlanul Madrid táncstúdióiban a közismert flamenco mesterek szárnyai alatt, de többségük mégsem volt elég bátor és rátermett az éles megpróbáltatásra "odakint". Azok táncoltunk és forogtunk az elérhető színpadok között, akiknek elég sűrű vér zubogott az ereinkben, túlságosan olthatatlan volt a szomjunk, vagy éppen erősebbek voltak az álmaink a félelmeinknél.
Ebben az időszakban kezdtek megtalálni a külföldi ajánlatok is, szinte egyik pillanatról a másikra érkeztek a telefonhívások egy-egy kollégától: Marokkóba, Törökországba kellene menni cigány zenészekkel, még nem tudni pontosan a körülményeket, sem azt, hogy meddig, talán három hónap, talán három hét, talán ennyi, talán annyi fizetségért. Szerződésnek természetesen nyoma sem volt, a helyek távoliak, referenciák sehol, a roma zenészeknek néha a szeme sem állt jól... nem mentem.
Aztán egy napon Moszkvából érkezett ajánlat három havi intenzív flamenco tánctanításra, nagyon jó fizetségért, szerződéssel, hibátlan referenciákkal. Napokig tépelődtem, hogy mit tegyek, nem szívesen szakítottam volna meg ugyanis Madridban kialakított munkáimat és életemet, az orosz munka viszont három hét múlva már el is kezdődött volna. Sajgó szívvel utasítottam hát vissza a lehetőséget, de egyben megígértem magamnak, hogy a következő alkalmat már nem fogom elszalasztani.
A bizonyos alkalom csupán pár hetet váratott magára. Májusban érkezett a hívás Stuttgartba, a Cortijo nevű spanyol étterem tablaójába. A szóban forgó vendéglátói egység Stuttgart gyöngyszeme, színpadán máig is a hétnek hat napján látható flamenco, spanyolországi művészek előadásában. A felkérés szerint két hónapnyi munka várt rám táncosnőként, szerződés nélkül, de megbízható referenciákkal.
A referenciák főleg két táncos kolléganőmtől származtak, akik előzőleg dolgoztak ott, nem is egyszer. Elbeszélésük szerint elég bestiális időbeosztás szerint folyt a művészeket igencsak kizsigerelő munka, a fizetség sem volt túl magas, bár elfogadható, a személyzet, ellátás viszonylag rendes. A két zenész adott volt: andalúzok, ezért a környezetemben senki sem ismerte őket. Ez a zsákbamacska körülmény nyugtalanított, de bíztam a szerencsémben. Az étterem tehát csak két táncosnőt keresett a nyár felére a már meglévő zenészek mellé, és rám bízták, hogy ki legyen a másik.
Cortijo Restaurant & Tapasbar, Stuttgart, 2011 nyara (valószínűleg Vengo venenoso közben) Fotó: Helmut Elks Oelke |
Először elvitt a Cortijo-ba, ahol rögtön be is mutatott jövendőbeli andalúz kollégáimnak. A két középkorú roma rosszkedvűen ücsörgött egy asztalnál. Kávézgattak és sanyarú sorsukról sopánkodtak. Hogy minek is kell dolgozni már megint, milyen kevés a fizetés és különben is. Nem lopták be magukat a szívembe, csendesen ültem mellettük, és gyanakodva méregettem őket a szemem sarkából.
El Faico: a granadai flamenco énekes becses neve talán Antonio, vagy Fernando, ez most már a homályba vész. Mint kiderült, lakhelyünket vele kellett megosztanunk. Ettől az információtól kicsit megszédültem, mert bár Faico az ötvenes évei elején járhatott, körülbelül úgy nézett ki, mint egy mosdatlan, összeaszalódott, kétszáz éves múmia. A mentalitása és kommunikációs szokásai ezzel a látvánnyal összhangban álltak. Volt egy különös szokása: egy emblematikus mondatot szőtt a beszédébe gyakorlatilag minden alkalommal, amikor megnyilatkozott, tehát naponta számtalanszor. A mondat jelentése mindig ugyanaz volt, de döbbenten figyeltem, ahogy hangulatától/napszaktól/körülményektől függően cserélődtek benne bizonyos elemek. A mondat valahogy így szólt: "... mert ha jóban töröd a fejed, olyan vagyok, mint egy szőnyeg, amin végigsétálhatsz, de ha rosszban sántikálsz, viperává változom és megmarlak!" Fokozottabb hangulatában olyan szőnyeggé vált, amit össze-vissza taposhattál, pátoszosabb pillanataiban, egy katedrális kapuja volt, ami tárva nyitva állt előtted, sértettebb, zord napjain pedig egy nukleáris bomba volt, ami még önmaga elől is elrejtőzik.
Pepe El Marqués: a sevillai flamenco gitáros, szerényen a 'márki' művésznevet viselte. Cseh feleségével Németországba immigrált már hosszú évekkel ezelőtt, ahol igencsak kitűnően kereshette meg a kenyerét flamenco művészként, hiszen sikerült vennie egy házacskát is. Nagyképű volt, büszke és soviniszta. A kisugárzása és viselkedése világomban az elviselhetetlen szintet súrolta.
Nem túl bizakodó hangulatban kezdődött hát a stuttgarti kalandom, döbbenten vettem észre, hogy szinte repesve várom Sarini érkezését, ami másnap volt esedékes. Az első estén egyedül léptem a színpadra Pepével és Faicóval, az élmény várakozásaimnak megfelelően megrázó volt, azon kaptam magam, hogy hideglelősen tűnődök, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő két hónapot.
Sarini társaságában Stuttgart környékén, 2011 nyara |
Először a lakhelyünkkel próbáltunk kezdeni valamit. A bejárat utáni első, bal oldali ajtó Faico barlangjába nyílt, oda sosem léptünk be, a lakás többi részét por és kosz borította. A fürdőkádban takarosan elhelyezett rózsaszínű crocs papucsokat felfedezve azonnal elképzeltük Faicót, ahogy bennük csattogva tisztálkodik és énekel zuhanyzás közben... a gondolat elég naív volt, mert mint utólag bebizonyosodott, igen ritkán hódolt a mosakodás örömeinek. A lakás tele volt a Cortijo-ban azelőtt dolgozó művészek tárgyaival, bármilyen rendet vagy tisztaságot, lakható állapotot teremteni végtelen folyamatnak tűnt. A Cortijo jórészt török személyzete szemmel láthatóan nem sokat törődött a színpadon dolgozó művészek lakhelyének legalább két-három havonkénti kitakarításával.
Cortijo Restaurant & Tapasbar, El Faico, Pepe El Marqués és Sarini társaságában, Stuttgart, 2011 nyara Fotó: Helmut Elks Oelke |
A törzsközönség állandó baráti körünkké vált. Színes, különös egyénekből állt. Az olasz szakácsnő Merlin és a hosszú, fehér szakállú, német Mathias volt a társaság spirituális keresztmetszete. Ők állandó harcban álltak egymással, bizonygatva, hogy melyikük bölcsebb és misztikusabb. Az óriás Helmut, egy torzonborz, kékszemű, német férfi sosem szólt egy szót sem, csak fényképezett és csendesen rajongott értünk. Carmen, a dél-amerikai prostituált, kalandjaival szórakoztatott bennünket, és mindent meg akart nekünk venni hálája jeléül, hogy új barátnőkre lelt. Malandrino, a titokzatos olasz mindig olaszul beszélt hozzánk, így nem tudhattuk, hogy miről, csak az volt bizonyos, hogy finom, költői modorban beszélt, harsány nevetésekkel megtűzdelve. Fran, a sevillai flamenco táncos Stuttgartban próbálta megtalálni a szerencséjét, és egy másik étteremben, az Hacienda-ban táncolt.
És persze ott voltak a hódolók, akik több vagy kevesebb sikerrel kerülgettek minket nap, mint nap... török, német, afrikai, maláj, dél-amerikai rajongók támasztották a Cortijo falait minden éjszaka csillogó szemmel, virággal, italokkal kecsegtetve minket, mégsem volt hasonlítható egyik sem a Mogyorószeműhöz.
A Mogyorószeműt egy szerda délután fedeztem fel, az egyetlen heti szünnapunkon. Úgy döntöttünk Sarinivel, hogy megnézzük Frant táncolni az Hacienda-ban. El is indultunk, de folyton folyvást elvesztünk, akárki is igazított minket útba, egyre kevésbé tudtuk, hogy merre járunk. Épp rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, így beléptem egy étterem-bárba. A pult mögött állt Mogyorószemű. Kissé zaklatottan függesztette rám tiszta tekintetű, mogyorószínű szemét, sok volt aznap a vendég, és már firtatta volna, hogy hány személyre foglalnék asztalt, amikor előálltam kérdésemmel, miszerint merre is van az Hacienda. Készségesen kiszökkent a pult mögül, megállt mellettem nyurga, karcsú alakjával, és sajátságos kedvességgel elkezdett magyarázni. Amúgy sem értem sosem, amikor valaki égtájakról, útkereszteződésekről, jobb-bal-átellenről és egyebekről beszél, ebben az eseteben még annyira sem sikerült felfognom a szavait, mint máskor, révetegen figyeltem az arcát miközben beszélt, megköszöntem, majd elbotorkáltam Sarinivel valahogy az Hacienda-ba.
Elég ócska hely volt ez az Hacienda, egy hatalmas, ízléstelen hodály, nem sokan lézengtek itt ilyenkor, Fran és kolléganője mégis teljes díszben léptek színre, és bár Fran igen jól táncol, nem sikerült odafigyelnem rá, az elmémben Mogyorószemű kerengett feltartóztathatatlanul. Visszafelé menet össze is szedtem minden bátorságomat, és beléptem újra abba a bizonyos étterem-bárba. Mosolyogva köszöntött. Abban a pillanatban, ahogy elhívtam őt a Cortijo-ba, mondván, hogy táncosnőként dolgozok ott minden este a szerdákat kivéve, tudatosult bennem, hogy milyen bizarr és kevéssé bizalomgerjesztő benyomást is kelt a státusom. Ezen csak egy pillanatig akadtam fenn, tulajdonképpen inkább szomorúvá tett a felismerés, hogy állandó, színpadi táncosnőnek lenni mennyire mást sugallhat az embereknek, mint amit nekem jelent ez a belső világomban.
Teltek-múltak a hetek, Mogyorószemű azonban sosem jelent meg a Cortijo-ban, hiába lestem mindig álmodozva az ajtót a színpadról. Időközben ez a kis pódium szinte az elsődleges életterünkké vált. Soha nem éreztem még magam színpadon azelőtt úgy, mint ebben az időszakban. Betöltöttem, az enyém lett, mintha a saját konyhámban lennék. Náthásan vagy kicsattanóan, felvillanyozottan vagy álmosan, mindig ott voltam. A mögötte lévő labirintusrendszerben rejtőzött a körülbelül kétszer három négyzetméteres öltözőnk az összes táncruhánkkal. Félig-meddig ott laktunk. Soha olyan hétköznapi még nem volt belebújni egy színpadi ruhába, megkötni a hajfonatomat, a színpadra pattanni öt perc alatt és otthonosan mozogni a fényáradatban, uralni a teret egészen az étterem túlsó pontjáig. Ebben a közegben még karakteresebb és abszurdabb volt a feladat, mint Madridban: spanyol autentikus flamenco táncosnőként elbűvölni a közönséget Németországban egy hagyományos spanyol étteremben és tablaóban.
Sarinivel a Cortijo Restaurant & Tapasbar színpadán, Stuttgart, 2011 nyara Fotó: Helmut Elks Oelke |
Sodródunk az öltöző felé, a folyosón Faico, vipera aki megmar, ha..., gyors smink, hajfonat, koppannak a tánccipők, suhognak a szoknyák, a színpadon felharsan a Vengo venenoso (hetvenkilencedszer? nem hisszük el, bár mégis), beslisszolunk a színpadra, egyenes derékkal, de rángó arccal tapsolunk, mert "te megölsz, én meghalok piros ajkaid között", sírva nevetünk a fényáradatban, a zene medre lassan mélyül, Faico hangja körbevon, ahogy táncra emelkedek, a zsongó közönséget magam köré fűzöm, az emberek elhallgatnak, csak a boros poharak koccanása hallatszik, a testem megnövekszik, kitágul, a hajam átszövi a teret, belép Mogyorószemű, leül a színpad elé, és én ragyogok, lassan fénnyé válok a zene hullámzásában, mert most már tudom, hogy az övé leszek és ő az enyém.
Comentarios
Publicar un comentario