2004, Budapesten néhány hónappal a drezdai utazásom előtt Fotó: Molnár Beatrix A norvég zöld szeme nevet rám, a német kék szeme biztat, a bolgár barna szeme pedig némán és hűségesen követ. Én pedig, mint múzsájuk, szerelmük és játszótársuk csak táncolok vég nélkül. Táncolok a vörös falak között, amíg négyünk tüze fel nem emel az égig. Drezda felett az ég ibolyaszínű. Sokszor megállok és felnézek az égre miután végignézek az Elbán és az épületeken. Van ebben a városban valami könnyed melegség, ami örömmel tölt el. Edittel és Rókával jöttünk ide a Táncművészeti hallgatóiként három-négy hónapra az Erasmus program keretein belül. A lányok unják ezt a várost, koszos kis porfészek, mondják, és Berlinről ábrándoznak. Én nem unom, nekem olyan, mint egy kis ékszerdoboz: izgatottan járom az utcáit és minden sarkon készen állok egy újabb kincs felfedezésére. Aztán persze néha a lányok is csatlakoznak hozzám. Így fedeztük fel a bánatos francia pincér bárját, egy hangulatos helyet, ahol jó palacs
