Táncolok, mindig is táncoltam. 

Táncoltam amikor három éves kislány voltam, és tánc szeánszokat tartottam a nappalinkban anyám hosszú kék és fehér alsószoknyáiban. Megkértem szüleimet, hogy tolják szét a foteleket körém egy körbe és hagyjanak magamra, hogy táncolhassak.

Táncoltam már gyerekként is népi körtáncainkat, a körbe olvadva, és egyé válva a többiekkel, az ismétlődő, ősi lépések szárnyán repülve és lebegve, amik azért teremttettek, hogy a közösség elméje megpihenhessen akár ünnepi, örömteli vagy bánatos indokból. Boldogan táncoltam, mert a kör megengedte, hogy apró részecskeként én is feloldódhassak óriásegységében.

Táncoltam tizenévesként, amikor elkezdtem flamenco táncot tanulni. Nyughatatlanul táncoltam otthon, az utcákon, a buszmegállókban, a metrón, nyilvános mosdókban, az iskolában matematika és biológia óra közötti szünetben, és még este is mielőtt elaludtam, táncoltam gondolatban.

Táncoltam amikor felvettek a Magyar Táncművészeti Főiskolára, hogy lediplomázhassak modern koreográfusként.

A táncot választottam, amikor úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom egész addigi magyarországi életemet és elköltözök Spanyolországba, hogy folytathassam utamat a flamenco művészetének ösvényén. 

Táncoltam Madrid utcáin hőségben és hidegben, és ugyanúgy táncoltam a város leghíresebb flamenco színpadjain a közeg legkiemelkedőbb művészeinek körében.

Táncoltam Magyarországon, Ausztriában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Erdélyben, Angliában, Franciaországban, Németországban, Norvégiában, Finnországban, Észtországban, Lettországban, Olaszországban, Spanyolországban, Japánban, Mexikóban és Argentínában. 

Ahogy táncoltam, az előttem ülő, sötétbe olvadó emberek akármilyen kultúrához tartoztak, beengedtek körükbe, megtartottak figyelmükkel, és együtt ringtak velem a táncomban.

A tánc számomra magát a létet jelenti. Táncolni annyit tesz, mint megidézni egész lényemben egy olyan állapotot, ami a jelen pillanatot fejezi ki, semmi mást. Táncolni azt jelenti, hogy megszabadulok a gondolataimtól, gondjaimtól, megengedem, hogy a zene vagy a csönd átmossa a testemet-lelkemet, és a lényegi valóm a mélyből a felszínre törjön. Nem nagyon érdekelnek a tánctechnikák, bár a flamenco tánc technikáját alaposan megtanultam, pár más tánc technikájában is elmerültem, és ezek bizonyos tekintetben részemmé váltak. Azonban abban a pillanatban amikor táncolok, nem érdekel semmiféle tánctechnika, az idegeimmel, az ereimben zubogó vérrel, sejtjeimmel táncolok.

Amikor táncolok, mintha minden molekulám nevetne attól az ősi, megkérdőjelezhetetlen erőtől, ami felébred bennem. Ilyenkor saját magam legjobb mása vagyok, az vagyok, aki vagyok, aki voltam, és aki lehetnék, minden fájdalommal és örömmel együtt, amit jómagam és őseim megéltek. Amint ezt az érzést és tudást előhívom magamból a táncomon keresztül, nem tartozom senkinek semmivel, mert a jelen pillanatban helyezkedek el. 

A jelen pillanat pedig egy olyan hely, ahol senki és semmi sem zavarhat, még én sem zavarhatom önmagamat, tehát itt megtalálhatom a békét és a teljességet.

Mindig is táncoltam, így most is táncolok és miután három országban éltem hosszan és egy ideje négy ország között lebegek, amikor táncolok, végre hazatérhetek.