Egymással szemben fekszünk a homokban, az óceán halkan morajlik. Bal szemem jobb szemébe néz, fekete szembogara kitágul. Mély sötétség, derűs csodálkozás, bársonyos fájdalom, és önmagamnak egy távoli, ismeretlenül ismerős tükröződése néz vissza rám. Amikor megpendíti a gitárja húrjait, kinyílik az ég és ömlenek a könnyeim.

Angel Ramos Magaña
társaságában,
2016 szeptembere
Stúdió K, Budapest
Fotó: Bózsa Anikó

Fernando apró, törékeny ember. Rettentően illedelmes, ami a latin-amerikaiaknál amolyan kulturális viselkedés. Amikor ez a tisztelet és tapintatosság az érzékeny helyzetekben is kitart, valami igazán szépnek lehet tanúja az ember. Az ő esetében azonban mivel még nem ismerjük egymást, nem lehet tudni, hogy ez így van-e, ezért egyelőre csak fürkészve figyelem.

Az arcát sebhelyek borítják, több ismerősöm nőnek nézi a vállig érő haja, termete, vonásai miatt. Zárkózottnak és félszegnek tűnik, azonban amikor a kezébe veszi a gitárját és elkezd játszani rajta, pillanatokon belül kiderül, hogy igazán a hangszerében van otthon, bármely más földi helyszínen csak ideiglenes átutazó.

Egy zömök, testes, valamivel magasabb férfival érkezik, aki ütőhangszereken játszik. Állandó, széles mosolya és közvetlen melegsége szintén nem szokatlan a latin-amerikai kultúrában. Angel az embereket ismeretlenül is testvéreinek hívja, eltúlzott jelzőkkel, végletesen pozitív hangnemben fejezi ki magát, ami több, mint gyanús. Mégis, a barátságos viselkedés könnyen válik lefegyverzővé. A tartózkodó óvatosságot az ember szívesen maga mögött hagyja, ha kedves emberek tüzénél melegedhet.

Így jött ez a két kicsi indián Mexikóból meghódítani a nagy Európát.

Flamencót játszanak, mondták, és minél több helyen szeretnének bemutatkozni. Ezért kopogtak be nálam is egy közös zenész ismerős közbenjárása révén, és én felajánlottam, hogy a helyi művésztársaimmal szervezek majd egy-egy koncertet Budapesten és Ljubljanában, amelyeken helyiek és vendégművészek együtt fogunk szerepelni.

A budapesti koncertünk előtti első és egyetlen próbánk alkalmával kiderült, hogy profik és tapasztaltak.

Az egyik kedvenc pillanatom a hagyományos flamencóval való munka során, amikor ismeretlen művészekkel első és egyszeri alkalommal felmérjük egymást az ütközet, azaz a közös koncert előtt. Ilyenkor derül ki, hogy ki mennyire beszéli jól a flamenco nyelvét, mennyire mozog kényelmesen a berkeiben, mennyire tudja magabiztosan feltalálni magát ismeretlen művészek társaságában. Gyakorlásra, próbára többnyire nincs lehetőség, de igény sem a flamenco hagyománya szerint. Ami ekkor történik, az a koncert szerkezetének megtervezése, a műfajok eldöntése, hangnemek egyeztetése és amennyiben rendelkezésre áll legalább fél óra, egy kis egymásra hangolódás.

Így történt ez alkalommal is. Alázatosnak, készségesnek és végtelenül jóindulatúnak tűntek. Ritka ez a flamenco világában. Sokkal gyakoribb a büszkeség, az arrogancia és a rivalizáció. Talán pont ezért volt annyira jóleső és felemelő a velük való találkozás.

Eljött a koncert pillanata, a kis budapesti színház megtelt ismerős és ismeretlen arcokkal. Telt ház volt, az emberek a földön is ültek, lelkesedő, fénylő tekintetük melegséggel töltött meg bennünket.

Tudtam, hogy a zenészek kiválóak, különösen Fernando kiemelkedő minden tekintetben. Technikája remek, könnyedén, pontosan, és jól súlyozott tempóval játszik, a játékának íze kifinomult, az ének- és tánckísérete választékos, gazdag. Angel is nagyszerűen játszik, érződik rajta a sok év tapasztalata, a rutin és a tehetség kellemes elegye. Bevallom nem számítottam ilyen magas színvonalra Mexikóban élő flamenco művészektől. Izgatottan és magam is kíváncsian léptem színpadra és az előadás minden pillanatát élveztem. Az első perctől az utolsóig valamiféle zsigeri boldogságban és ragyogásban hömpölyögtünk négyen összefonódva. Amit viszont egyedülálló élményként éltem meg, az Petra transzformációja volt a színpadon. Ez a végtelenül erős és egyszerre törékeny, rendkívüli önfegyelemmel bíró táncosnő, akivel idestova több, mint tíz éve dolgozom együtt, a mexikói zenészek vonzáskörében kinyílt, mint egy csodálatos virág, ami szirmait csak ritka, különleges alkalmakkor mutatja meg igazán a külvilágnak, és felemelkedett, mint egy bámulatos madár, mindnyájunkat elbűvölve lélegzetelállító röptével. Már csak ezért is megérte megszervezni ezt a koncertet, gondoltam.

Az előadás után elmentünk egy közeli klubba tanítványokkal és barátokkal. Természetesen előbb-utóbb előkerült a gitár, Fernando játszott, amihez kedve támadt, majd néhányan énekeltek, ő pedig kísérte őket.

Nagyon régóta nem énekeltem már flamencót akkor. Előadásokon persze minden alkalommal énekeltem, de a tánchoz illő, a táncot támogató flamenco ének és a szólisztikus flamenco ének, annyira eltér egymástól, mint ég és föld. Amióta megszoktam Spanyolországban, hogy a helyi művészek és műkedvelők szemében nem elfogadott vagy támogatott, hogy külföldiként flamencót énekeljek, fel is hagytam vele és inkább a flamenco táncra, illetve más énekstílusokra koncentráltam. Flamencót már a négy fal közötti magányomban is egyre ritkábban énekeltem. Úgy éreztem, jobb ha elengedem, ami nem adatott meg ebben az életben, nem szabad erőltetni, annyi minden másnak lehet még örülni.

Most viszont itt ül előttem ez a kicsi ember gitárral a kezében és várakozásteljesen néz rám. Nem vagyunk a színpadon, nincs megoldandó helyzet vagy kötelező feladat, csak ő van jelen, a figyelő tekintete, és az éber ujjai a húrokon. Egy pillanatra megtorpanok, aztán veszek egy mély levegőt, előkaparok valahonnan messziről, az emlékezetem mélyéről egy versszakot és eléneklem. Ő enyhén elmosolyodik és elégedetten rezeg velem együtt a zene és a ritmus hullámain.

Különös dolgok ezek, az ember megérzi teljes biztonsággal szavak nélkül is, hogy valaki érti, érzi és elfogadja őt vagy sem. Fernando velem volt akkor és ott minden idegszálával, rámfonódott hangjaival, csodálatos érzékkel és hozzáértéssel követett és tartott meg. Úgyhogy elénekeltem még egy versszakot, majd még egyet, aztán egyre többet és ahogy a fiú szeméből éreztem a bizonyosságot, hogy egy húron pendülünk, úgy pattant fel egy mélységeimben elásott láda egyik lakatja és mozdult meg bennem egy rég elfeledett és vágyott minőség.

Másnap visszautaztam Ljubljanába és pár nappal később megérkezett Fernando és Angel is. Újabb remek előadást játszottunk le egy ottani hangulatos színpadon, kicsi, de lelkes közönség előtt. Az utolsó estén Maja barátnőm hívott meg mindnyájunkat egy búcsú vacsorára. Az est vidám hangulatban telt. Amikor Fernando elkezdett gitározni nekünk, megkértem, hogy játsszon el egy soleát*. Meglepetten vettem észre, hogy Maja megkönnyezte a játékát, majd derűs, hálatelt szívvel elbúcsúztam a zenészektől és hazamentem.

Teljesen hirtelen és váratlanul zúdult rám pár órával később a felismerés és a veszteség riadalma. A felismerés, hogy valami felbecsülhetetlen értékre leltem és a veszteség, hogy amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Nyugtalan lettem, zaklatott és nem találtam a helyemet. Nem értettem pontosan, hogy mi is történik velem, csak azt tudtam biztosan, hogy valami örökérvényűen megváltozott bennem.

Másnap reggeltől kicsivel több, mint egy éven keresztül mindennap ébredés után az első dolgom volt, hogy flamencót énekeljek. Lázasan belevetettem magam az énektanulásba. Felére lelassított felvételeket hallgattam meg többszázszor másodpercről másodpercre araszolva, minden igyekezetemet arra fordítva, hogy megfejtsem és megtaláljam a saját torkomban a flamenco ének titkait, hangjait, sóhajait. A feladat lehetetlen méretű volt, de fűtött a bizonyosság, hogy a világ másik oldalán, egy távoli kontinensen él egy apró ember, aki ugyanúgy a flamenco bölcsőjén kívül született, mégis ugyanúgy issza és lélegzi a flamencót, mint én. 

Megszállottan és éhesen tanultam hát versszakokat és énekeket, amiket azután telefonomra felvéve megosztottam vele és boldogan fogadtam azokat az énekeket és zenéket, amiket telefonjára felvéve ő osztott meg velem a távolból.

De mi haszna van mindennek, ha nem játszhatunk együtt, tépelődtem. Hol a beteljesülés, a megenyhülés, a vágyott együttlobogás és elernyedés, tanakodtam és képzeletemben egy távoli karibi valóság zakatolt, ahol ez az ember élt, aludt, evett, játszott, nevetett elérhetetlenül.

Így hát mi mást tehettem volna, három-négy hónap múlva, az európai tél kellős közepén útra keltem, hogy meglátogassam Mexikóban, a nap örök hazájában, a karibi Tulumban. 

Angel Ramos Magaña és Fernando Soto társaságában, 2020 februárja, Tulum, Mexikó

Mindentől eltekintve, az együttműködés öröme és a vidáman együtt töltött európai kalandok ellenére nem ismertem ezt a két embert és emiatt nem is bíztam bennük. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám majd ott a világ túloldalán és ez némileg nyugtalanná tett, de mentem, mert mennem kellett.

Tulum, Mexikó

Aztán egyszercsak magam számára is hihetetlen módon ott voltam. Egy egészen valószerűtlen helyen. A turizmus paradicsomában, egy városban, ahol megáll az idő, nincs körforgás, csak állandó nyár, üdülés, mulatság, móka és kacagás. Minden a nyaralók kényelmét és kedvét szolgálja. Az óceánpart, a bárok, a vendéglők, a hotelek, fantasztikus zenészek, énekesek, táncosok, éjszakai és nappali szórakozóhelyek, mint egy hatalmas és örökös, mindent betöltő, elvakító és drága díszlet tárult elém. Ennek az árnyékában élnek örömmel és hálásan mindazok, akik kiszolgálják a nyaralókat, hiszen körülményeik kellemesek, az óceán és az örök nyár lenyűgöző, a munkalehetőség pedig temérdek. Mindemögött rejlik valahol egy autentikusabb, ősibb valóság, ami a hagyományos kunyhók borzas nádfedeléből, a sárkánygyümölcs ciklámenszínű rostjaiból, a le-fel cikázó szalamandrák játékosságából és a helyi barnabőrű asszonyok kedvességéből sugárzik. Ez a valóság azonban nehezen tapintható.

Ő persze nem volt ott. Az utolsó pillanatban el kellett utaznia beteg anyjához. Így ironikus módon egy hetet töltöttem a világ másik oldalán keresve valamit, ami ott sem volt.

De amikor megjött, minden sejtünk nevetett és ragyogott. Énekeltünk otthon, az utcán, az óceánparton, énekelve beszélgettünk egymással, táncolni tanítottam, lankadatlan lelkesedéssel és kreativitással játszottunk végtelenül. Talán még sosem voltak koncertjeim olyan érdektelen közönség előtt, mint ott, és ugyanakkor sosem játszottam még annyira élettel teli, érzékeny, varázslatos együtt létezésben és összhangban, mint akkor. Minden egyes pillanat, minden egyes hang fájóan valódi, mély, éber és lélekbevágó volt. 

Hihetetlenül gyorsan elrepült az a hét és én egyszercsak a szlovén sötétségben találtam magam újra, mínusz hét fokos hidegben néztem a Száva zord áramlását a pandémia vészjósló küszöbén. A karibi színkavalkád emléke érthetetlenül kísértett bennem. Mi mást tehettem volna hát, énekeltem. Tovább énekeltem, Fernandóval vagy nélküle, a karibi trópusokon, vagy a szlovén könyörtelen télben, álmatlan hajnalokon és magányos délutánokon. Énekeltem, mert a mélységeimben elásott ládában végülis az énekemet találtam meg és kaptam vissza.

                                  * * *

soleá: egy lassú, tizenkettes lüktetésű, borongós hangulatú, flamenco zenei forma