 |
| 2004, Budapesten néhány hónappal a drezdai utazásom előtt Fotó: Molnár Beatrix |
Így fedeztük fel a bánatos francia pincér bárját, egy hangulatos helyet, ahol jó palacsintát enni félhomályban, és így találtunk a leveses bárra is, ahol eddig számomra elképzelhetetlen leveseket eszek napról napra és közben alig várom, hogy utána sor kerüljön a málnás és áfonyás muffinokra. A pékségek is csodálatosak itt persze, naponta útba ejtjük őket, éjszakánként pedig rendszeresen eljárunk táncolni valahova.
Két remek táncosnővel szórakozóhelyekre járni egyrészt izgalmas és felszabadító, másrészt kihívás. A legjobb, amikor már otthon elkezdünk készülődni, zenét hallgatni, táncolni, hülyéskedni, hangolódni az éjszakára. Aztán amikor megérkezünk valahova, elkerülhetetlen megúszni, hogy ne legyünk a figyelem középpontjában, ami néha felemelő, néha nyomasztó.
Éjszakánként tanulok mostanában táncolni. Mindenféle technikát sutba vetve, ismeretlen emberek közé vegyülve, felszabadultan és játékosan értelmezem újra a testemet, fedezem fel a mozgásomat. Mesterem Edit, aki szinte a táncon keresztül lélegzik. A mozdulatait figyelve néha tisztábban és őszintébben tudom érzékelni a lényét, mint amikor a beszédét hallgatom, így sokszor hosszasan csak ücsörgök vagy heverek mellette, ő pedig táncol, azaz lélegzik, él egyszemélyes közönsége előtt. Megrázó ez a képessége, ahogy a mozdulataival mesél, soha nem találkoztam még ehhez hasonló jelenséggel, így amióta megismertem, csak megrészegülten iszom magamba a táncát, csodálom és engedem, hogy magával ragadjon.
Ilyenkor együtt sodródunk a német éjszakákban, amelyeknek más színei, ízei és fényei vannak, mint az otthoniaknak. Együtt beszéljük a tánc nyelvét nevetve és összekacsintva a sok idegennel, akik akár kalandra vadásznak, akár zsibbadva felednék a mindennapi életüket, a táncon keresztül így vagy úgy, futólag kapcsolódni tudnak hozzánk.
A nappalok ezzel szemben a Palucca Táncegyetemen telnek. Amikor először körbevezettek minket az intézményben, teljesen elámultam azon a szinte tökéletes, naív világon, ami elénk tárult. Egy szigorúan és mégis humánusan rendszerezett iskola, ahol sok szőke és vörös hajú, kipirult arcú német gyerek és fiatal tanul boldogan, miközben reménnyel telve tekint jövője felé. Van ebben az egészben valami hihetetlenül és gyanút keltően következetes és igazságos. Talán külföldön minden intézmény ilyen, fut át rajtam a gondolat, és közben a mi kopott, zavaros Táncművészetinkre gondolok, a véletlenszerűen felvett, majd kirúgott osztálytársaimra, a megfélemlítő és elnyomó hangulatra, a tanárainkra, akik közül bár sokat kedvelek, összességében mégis egy bizarr gárda. Kicsit sajgó szívvel gondolok arra, hogy vajon milyen lett volna, ha nekem is lett volna lehetőségem már gyerekkoromtól az itteni táncegyetemhez hasonló támogató, pozitív közegben nevelkedni és fejlődni. Mivel azonban most már felesleges olyasvalamin keseregni, ami nem adatott meg, valahogy mindhárman ösztönösen elkerüljük a Paluccát, mintha valami a bőrünket égetné, amikor a közelében vagyunk. A kötelező óráinkon persze részt veszünk, de a sok ajánlott táncóráról, tréningről a kezdeti igyekezet után elég gyorsan elmaradozunk.
A koreográfus szak vezetője Jenny, egy rendkívül lelkes, amerikai nő. Túláradó kedvességgel tartja óráinkat, az ösztöneim azonban azt súgják, hogy mégse bízzak meg benne. A csoportunkban Editen és rajtam kívül alig van néhány tanuló. A görög testvérpár, Konstantina és Dimitra rögtön belopták magukat a szívünkbe élénk és kifejező karakterük miatt, emellett ráadásul remek táncosok, kreatívak és szórakoztató velük dolgozni. Az ázsiai fiú olyan tökéletes testtel és tánctechnikával rendelkezik, hogy tulajdonképpen a közelébe sem merünk menni. Na persze ő sem az a kezdeményező típus, így aztán csak a távolból csodáljuk tátott szájjal, őszintén szólva az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy egy másik bolygóról származik.
Jenny elvitt minket a Palucca igazgatójához, akivel megtárgyaltuk az itt töltendő trimeszterünk fő feladatát, ami alapján aztán a budapesti Táncművészetin is értékelik majd a drezdai tanulmányainkat. Én már azon megütköztem, hogy az igazgató egyáltalán szóba áll velünk, nemhogy azon tanakodjon, hogy mit csináljunk vagy mit nem. Ha már viszont így esett, próbáltam meggyőzni, hogy az én koreográfiám nyelve a flamenco lehessen, aminek ő vaskalaposan ellenállt mondván, hogy én magyar vagyok, nem spanyol, és már van egy spanyol vendégtanáruk, aki flamencót tanít a növendékeknek. Végül megegyeztünk, hogy egy olyan koreográfiát készítek a tizenhat-hét évesek osztályának, amiben a magyar néptánc nyelvét veszem alapul. Így is történt, bár mivel időközben kiderült, hogy Konstantina és Dimitra is táncolnak flamencót, elhatároztam, hogy készítek egy kortárs flamenco koreográfiát a testvérpárnak is.
Feladataim némileg lelkesítettek, de korántsem kötöttek le teljesen, így tovább jártam felfedező utaimra a városban és egy nap rátaláltam a Casita flamencára*. A flamenco stúdió két táncteremből és egy hangulatos kis kocsmából áll. Az intézményt egy Sabine nevű drezdai flamenco táncosnő vezeti, aki ott tartja óráit, koncertjeit, szabad idejében néha még a bárpult mögé is beáll. Tétován léptem be a házba, de egy kopaszodó, tagbaszakadt férfi rögtön nagyon kedvesen meghívott egy italra az asztalához. Kiderült, hogy Svenne egy német flamenco gitáros, csodás humora van, remek beszélgetőpartner, így aztán rögtön összebarátkoztunk.
Azóta egyre több időt töltök a Casita flamencában Svenne társaságában. Svenne, valójában egy másik városban él, nem világos, hogy miért és mióta van itt, sem az, hogy meddig marad, azt pedig főleg homály fedi, hogy miből él. Egy biztos, napjai legnagyobb részében a Casita flamencában teng-leng, hol depressziósan, hol sziporkázva, gitárját pengetve, énekelgetve, iszogatva, füstfelhőben lebegve. Sosem kerültem azelőtt közeli ismeretségbe flamenco gitárossal, akinek olyan szintű tudása lett volna, mint Svenne-nek. Svenne tud tájékozódni a flamenco világában, tud éneket és táncot kísérni, improvizálni, érti az összefüggéseket, valamelyest énekel is, szóval érzi, éli a flamencót. Én minderről egyelőre keveset tudok, így hálásan szívom magamba a tudását.
Ösztönösen kezdtem el vele improvizálni. Egyszer spontán felálltam a kocsmában és elkezdtem táncolni, ő pedig elkezdte kísérni a táncomat. A kettőnk improvizációját semmi sem határolja be, vagy szabályozza a ritmuson kívül. Mindketten ugyanannak a ritmusnak a medrében ringunk, én a táncommal, ő a gitárjával és időről-időre a flamencóra annyira tipikus módon együtt érkezünk meg egy-egy szekvencia végén.
Hamarosan a Casita flamenca látványosságává válunk. Folyton és fáradhatatlanul játszunk Svenne-nel és közben valamiféle lázban égünk. Én soha nem improvizáltam flamencót azelőtt, a magyar gitárosokkal, akikkel dolgoztam, a végtelenségig gyakoroltuk megvalósítandó ötleteinket, de sosem játszottunk szabadon. A játék esetlegessége, frissessége, meglepetése, a Svenne-nel érzett egység és cinkosság új érzésként kúszik a bőröm alá és rettenetesen felvillanyoz.
A Casita flamenca közönsége - flamenco táncot tanulók, barátok - gondolom nincs hozzászokva a flamenco ilyenféle spontán megnyilvánulásához, így hálásan és lelkesen reagál ránk, tapsviharaikkal ünnepelve minket. Duónkhoz hamarosan csatlakozott egy bolgár cajónos*, aki amikor épp nem ütőhangszeres minőségében kíséri a táncórákat, vagy próbál Sabine társulatával, pincérként dolgozik a kocsmában, illetve a Casita körül segít, amiben csak tud. Martint, úgy tűnik, megfertőzte a tűz, ami Svenne-ben és bennem lángol improvizációs játékaink folyamán, mert ugyanabban a lázban kezdett égni, mint mi ketten.
Persze van, aki rossz szemmel nézi az eseményeket. Sabine, aki egy nálam talán tíz évvel idősebb, remek flamenco táncosnő, irigységtől sápadtan figyeli a ragyogásunkat. Mindenkit magába bolondít az a ribanc, és közben játssza az ártatlant, mondja rólam a hátam mögött keserűen. Én azonban nem haragszom Sabinére, inkább sajnálom, mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az az inspirált állapot, amivel éppen megáldott az élet, mennyire mulandó.
Aztán egy napon megérkezett Berlinből látogatóba Kristoffer, Svenne norvég barátja. Szintén flamenco gitáron játszik és szenvedélyesen énekel, bár leginkább csak Camarón* énekeit. Összességében nem olyan tapasztalt és képzett, mint Svenne, de mégis van benne egy olyan szikra, ami elhozta közénk a flamenco lelkének egy újabb darabját.
Most már négyen játszunk naphosszat a Casitában fáradhatatlanul. Nyughatatlan megszállottság ég bennünk, nem tudjuk abbahagyni a játékot. A nappalok estébe, majd éjszakába fordulnak és csak játszunk és játszunk a Casitában reggelig. Reggel aztán hazavánszorgok, alszok egy kicsit, de pár órával később már azzal a vibráló izgalommal ébredek, amit csak a friss, tébolyodott szerelmesek éreznek eleinte, amikor nem tudnak másra gondolni, mint a szerelmükkel való legközelebbi találkozásra. Már nem töltök időt a lányokkal és alig járok a Paluccába, csak arra tudok gondolni, hogy mikor mehetek már újra a Casitába a három fiúval játszani és a vágy annyira elhatalmasodik rajtam, mintha legalábbis egy őrjítő, titkos szerelmi viszony hajtaná a véremet újra és újra vakon egy tiltott szerető karjaiba.
Odaadtam magam annak a három férfinak testestül-lelkestül a flamenco mezején és ők is odaadták magukat nekem. A Casita pattanásig feszül ettől a furcsa szerelemtől és mi boldogok vagyunk négyen. Nevetünk, játszunk, ragyogunk, teremtünk szinte szavak nélkül, fáradhatatlanul, és amit megélünk, érinthetetlen.
Aztán eljön a pillanat, amikor búcsút kell vennem Drezdától, a három férfitól és vissza kell térnem Budapestre. Otthon bénult magány telepszik rám. Nem tudok mit kezdeni magammal és szinte fizikailag fáj, hogy nincsenek velem a játszótársaim. Nem tudom, hogy mi lesz velem, egy biztos: soha többé nem látom már olyan szemmel a világot, mint Drezda előtt. Néhány nappal később megérkezik Svenne levele, amiben ezt írja:
"Maria, angyal egy másik égből,
Comentarios
Publicar un comentario