Artebar La Latina, Madrid, 2010
Fotó: Rafael Reyes

A beavatás félelmetes, mégis hívogató. Egyszerre árad belőle vér- és életszag. Egy szakadék, amin túl nem tudod pontosan mi rejlik, csak azt, hogy bár beleborzongsz a mélységébe, át kell rajta ugranod, mert az innenső oldalon már nincs maradásod.

Az Artebar La Latina nevű kis flamenco kocsma rövid időn belül szinte második otthonommá vált Madridban. Természetesen Thiago vitt be oda először 2010 telén. Két brazil flamenco táncosnővel tartottunk flamenco estet egy spanyol kozmetikus amatőr, de annál odaadóbb énekére Thiago, a brazil flamenco gitáros kíséretében és szervezésében.

Esett az eső aznap este, és valami ismeretlen, belső reszketés vett erőt rajtam arra a gondolatra, hogy nemsokára először lépek "valódi" színpadra Spanyolországban. Párszor próbáltunk ugyan a koncert előtt, de én Magyarországon az előadások mindent kiveséző, milliméternyi pontosságú kidolgozásához voltam szokva, ami akár több hónapos próbafolyamatot is jelenthetett. Míg az utca elnyeli a részleteket, felnagyított előadásmódot követel, az Artebarhoz hasonló kicsiny, zárt terek egy finomabb, emelkedettebb stílust kívánnak. Ráadásul az utcai szereplésünktől eltérően ezúttal flamencót ismerő közönségre számíthattunk, ami főleg az előadók ismerőseiből és a bár látogatóiból állt. Vágyakozva vártam az eseményt, ugyanakkor olyanféle bénult ijedtség nehezedett rám, mintha lehetséges lenne egy csapásra elfelejteni mindent, amit addig tudtam táncosként. Anyósom, egy nehezen elviselhető chilei asszony erre csak annyit mondott kicsit bosszúsan: - Ehhez értesz a legjobban, így is, úgy is ragyogni fogsz.

Igaza is lett, az előadásnak nagy sikere volt, és Anja Vollhardt, a bár tulajdonosa onnantól kezdve hallgatólagosan befogadott előadóművészei körébe.

Anja egy nálam legalább huszonöt évvel idősebb, kis német faluból származó flamenco táncosnő, magas, erős csontú, szinte riasztóan égő tekintetű asszony. Beszéde enyhén németes, modora furcsán darabos de kedves, a legmegdöbbentőbb viszont mégis a színpadi jelenléte. Nagyon sajátságos módon táncol, mint egy lopakodó macska, vagy egy széles szárnyú asszonymadár, azonban bizonyos pillanatokban, mintha besűrűsödne körülötte a levegő: ilyenkor hatalmassá, keménnyé, elsöprővé válik, mint egy igazságosztó istennő, akinek a vihara lesújt és porrá zúz.

Anja Vollhardt, Artebar La Latina
Calle San Bruno 3, Madrid

Anja 2008-ban nyitotta meg az Artebar La Latina-t, egy hamvába holt vállalkozást, hiszen a főváros ezernyi flamenco bárjával, tablaójával* felvenni a harcot nem sokáig lehetséges komoly befektetők, szövetségesek nélkül. A bár-étterem mellett egy belső teremben működtette a flamenco tablaót és más előadásokat befogadó színpadot, a bár alatti "barlang" pedig a hajnalba nyúló peña flamencáknak, a helyi flamenco kedvelők találkozóinak adott helyet.
Anja a reményt hozta korai madridi életembe azzal az ígéretével, hogy befogadja első ott készülő projektemet. A tél komor felhőket hozott az égre, továbbra is lejártunk Thiagóval dolgozni a Plaza Mayorra, de közönségünk megritkult, az utcák színes, nyári forgataga elcsendesült, és egyre jobban fáztunk. Sajgó szívvel gondoltam otthoni Nuestro Aire nevű társulatunkra, a forrásra, amit Illés Janival, Arijana Luburić-tyal, Á. Szabó Ajtonnyal hoztunk létre és működtetünk különböző vendégművészekkel. Ebből a forrásból táplálkozott testem-lelkem, amíg Budapesten éltem. A madridi tél kietlenséggel fenyegetett, az újdonsült páromon, Claudio Villanueván, Thiagón, egy-két flamenco táncosnőn és az utca világán kívül senkit és semmit nem ismertem. Így lassan hozzákezdtem a személyes projektem felépítéséhez, aminek a De Cobre nevet adtam. Minden nap eljártam a Casa Patas és Amor de dios flamenco központok fűtetlen tánctermeibe számtalan rétegű próbaruhámba burkolózva gyakorolni. Ilyenkor a metronómmal viaskodtam, dalokat írtam, táncokat koreografáltam, és üres perceimben a tánctermek kopott padlóját, hámló falait bámultam.

Esténként elkísértem Claudiót Madrid neves tablaóiba, ahol a flamenco legmagasabb köreinek művészeivel játszott együtt. Az ezekbe a körökbe tartozóknál feljebb már csak egy "kaszt" áll, a halhatatlanoké. Ők viszont ritkább esetben tűnnek fel egy-egy tablaóban, többnyire a saját produkciójukkal vagy társulatukkal járják a világot, és nem csak Madridban vagy Spanyolországban ismertek, hanem világszerte. Claudio ebben a pillanatban Madrid egy igen keresett flamenco gitárosa volt. Tisztán, könnyedén játszott makulátlan technikájával, és mesterien kísérte az éneket és a táncot. Ennek ellenére egyre inkább nehezemre esett vele tartani éjszakai körútjain. Irtóztam az ünnepelt flamenco művészek arrogáns, lenéző modorától, belterjességétől: még Claudio párjaként is legfeljebb egy hűvös köszönést vetettek felém, de gyakran inkább csak keresztül néztek rajtam. Ő viszont váltig erősködött, hogy menjek vele, mert csakis így ismerhetem meg lassan a közeget, így adódhat számomra valami munkalehetőség, és nem utolsósorban rengeteget tanulhatok a flamenco nyelvezetéről, improvizációról az előadások puszta szemtanújaként. Hittem is Claudiónak, meg nem is, és bár rühelltem a helyzetet, legtöbbször mégis elkísértem.

Így vettek egy éjjel meghatározó fordulatot az események Malasañán*, az El Barco éjszakai szórakozóhely és klub flamenco tablaójában. Csütörtök éjjelente játszott itt Claudio, az előadás általában éjfél körül kezdődött és legalább hajnali fél kettőig tartott. Ez egy emberarcúbb tablao volt, művészei a kevésbé ismertek közé tartoztak.

Sarini társaságában
Fotó: Helmut Elks Oelke

A tablao állandó táncosnője azóta is Sarini (Sara Nieto), egy enyhén body builder alkatú spanyol nő, végtelenül energikus táncstílussal. Sarini hadarva és hangosan beszél, közben ugrándozik, esetleg grimaszokat vág. Szeret az ismerősei nyakába ugrani, szürreális csínyekbe vonni őket, és úgy egyáltalán minden, ami tréfás randalírozásnak mondható, a kedvére való. Később kiderült, hogy fantasztikus humorérzéke van, de eleinte rémült döbbenettel figyeltem ennek a karikatúraszerű lénynek a megnyilvánulásait. Az énekes többnyire El Porras volt, egyike azoknak a remek hangú, cigány énekeseknek, akik beleszülettek a flamenco hagyományába, ösztönösen művelik azt, és sosem lépnek ki igazán megszokott köreikből. Cajónon* Riky játszott, egy nem túl tehetséges, madridi fiú, aki azonban úgy tűnt, hogy ennek ellenére ügyesen helyezkedik a szakmában. Minden csütörtök este Sarinin kívül még egy vendég táncosnő táncolt, többnyire legközelebbi barátnői valamelyike.

Az előadás végeztével Claudio megkérte zenésztársait, hogy hívjanak fel a színpadra fin de fiestát* táncolni. Ekkorra már teljesen meggémberedett tagokkal ültem egy hosszú előadás intenzív pillanatait végigélve. Gyűlöltem felmenni ilyenkor a színpadra. Törékenynek és csenevésznek éreztem magam. El Porras úgy énekelt mint a madridi cigányok legtöbbje: zsigerből. Igyekezett követni a normákat, de sokszor mégis eltért tőlük, az énekei nem voltak egyszerűek, és sokszor szokatlanul, ismeretlenül hangzottak. Idáig csak Thiago énekére tanulgattam az improvizációt, ami egyszerű és tipikus versszakokból állt. Thiago amatőr énekének patakocskája mellett El Porras éneke egy viharosan tomboló tengernek tűnt. Merev léptekkel mentem fel a színpadra, leszegett arccal próbáltam követni El Porrast esetlen bizonytalansággal. Minden csütörtökön el kellett viselnem ezt a kudarcélményt, de minden csütörtökön egy szikrányival enyhült a szenvedésem. Iszonyú volt a pompázatos táncosnők kirobbanó előadása után a vásárra vinni a bőrömet, még ha csak percekre is, de tudtam, hogy nincs más mód a megközelíthetetlen megközelítésére.

Sara Nieto, Sala BarCo napjainkban

Ezekben a tablaókban ugyanis a művészek úgy lépnek színpadra, hogy esetenként öt perccel kezdés előtt találkoznak egymással életükben először, és senki semmit nem beszél az előadásról azon kívül, hogy a táncosok megmondják, milyen táncformát szeretnének táncolni. A flamenco közös nyelvének törvénye alapján mégis egy tökéletes előadás létrejöttére lehet számítani a művészet hozzáértő művelőitől. A kérdés, hogy valaki hogyan jut el erre a szintre, hogyan tudja megközelíteni ezt a látszólag megközelíthetetlen állapotot. A válasz sajnos elég sanyarú volt számomra ebben a pillanatban: tapasztalat útján. Azonban abban a szakaszban amikor még semmilyen tapasztalat nincs, vagy alig-alig, ez a küzdelem igen kínkeserves élményekkel kecsegtet. Így hát azon az éjszakán, amikor Riky odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem helyettesíteni két hét múlva a hiányzó táncosnőt, a félelemtől dermedten, mégis gondolkodás nélkül mondtam igent.

A következő két hétben az agyam és a szívem többnyire megállíthatatlan gyorsvonatként zakatolt. Keveset és nyugtalanul aludtam. Kiválasztottam a két legszokványosabb táncformát - alegríast és soleá por buleríast -, mindkettőre kismillió példát láttam már különböző tablaókban, és elkezdtem készülni testben, szellemben és lélekben a beavatásra. Fáradhatatlanul hallgattam mindkét táncforma esetén előforduló versszakokat, hogy ne érhessen meglepetés a színpadon. Emellett az előadás nyitányaként hagyományosan használt fandangosszal is foglalkoztam, különböző tájegységű énekeivel és ezeknek lehetséges meghosszabbított verzióival, ha az énekesnek éppen úgy esne jól énekelnie. Meghűlt bennem a vér, amikor Claudio egy napon emlékeztetett rá, hogy alegrías esetén nem csak alegrías versszakokat várhatok az énekestől, lehetséges, hogy épp cantiñas, mirabrás, romeras énekformákra szottyan kedve. Belevetettem magam ezen hasonszőrű énekformák egész családjába, megszállottan példákat keresve az egy-egy alfaj különböző énekstílusaira is. Később Claudio figyelmeztetett arra is, hogy El Porras (aki várhatóan az est énekese lesz, bár sose lehet tudni) Camarón rajongó, így sokszor énekel különböző versszakokat tőle is. Ettől az információtól már erősen elkezdtem szédülni, mert Camarón, a spanyol nemzet hőseként számon tartott emblematikus flamenco énekes máig is az egyike azoknak, akik a legnagyobb repertoárral, legtöbb lemezzel rendelkeznek. Elkeseredetten borultam rá a lemezeire azzal az érzéssel, hogy egy feneketlen kútnak próbálok az aljára nyúlni hiába. Valószínűleg ezen a pontot éreztem meg igazán, hogy kihullott a gyeplő a kezemből, mert amellett, hogy Camarónnak számtalan olyan éneke volt, amik az általam választott táncformáknak megfelelnek, semmilyen logikát nem lehetett bennük fellelni, hiszen itt már nem tradicionális flamencóról volt szó, hanem egy adott művész személyes zenei kompozícióiról.

Pár napom volt még ekkor hátra az előadás pillanatáig, és a határtalan bizonytalanságtól elkezdtem süllyedni. Tudtam, hogy akármilyen szorgalmas és alapos vagyok is, lehetetlen mindennek a végére járni, biztonsággal felkészülni a várva várt napra, és ez az érzés elborzasztott. Ajakherpeszem lett és pattanások jelentek meg az arcomon a stressztől, a testemből kiveszett az erő, a járásom labilissá vált.

Talán az előadás előtti napon történt a változás. A buszon ültem éppen, amikor megjelent bennem az az érzés. Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, hogy mindenek felett állok. A törvények, a versszakok sokrétű szerkezete, a zenészek ravasz játéka ha meg is ingathat, nem dönthet le a lábamról. Éreztem, ahogy az ereimbe lassan visszatér az erő, láttam magam a színpadon, és megértettem, hogy akárhogy is lesz, a szabályokat felülírja a jelenlét csodája. Az önmagammal való mély összekapcsolódás a zene és a tánc dimenziójában megvéd attól, hogy elvesszek a flamenco nyelvezetének labirintusában.

Tánc tablaóban, Madrid, 2010
Fotó: Rafael Reyes

Belépek a Sala BarCoba. Sarini hangoskodva üdvözöl bennünket Claudióval. Leteszem a ruháimat az öltözőben, és belenézek a tükörbe. Ma van a nagy nap. Ma esek át a beavatáson. Megjelenik El Porras. Szűkölve mondanék neki valamit, valami titkos és varázslatos instrukciót, ami egycsapásra garantálná, hogy minden a legnagyobb rendben folyjon le a ma éjszakai előadáson. Ránézek az arcára és belém hasít valami, amit eddig is tudtam: az ő és az én világomat egy szakadék választja el. Neki még elmagyarázni is komoly akadályokba ütközne azt, amit én éppen megélek. Sóhajtok, rámosolygok, és csak annyit mondok neki: alegríast és soleá por buleríast fogok táncolni. Bólint, miközben cigaretta után kotorászik a zsebében. A hangbeállás megtörténik, Sarinivel öltözködünk, kint gyűlik az egyre hangosabban csevegő közönség, majd hirtelen elcsendesül minden.

Sarini kinyitja az öltöző ajtaját, és az utazás kezdetét veszi. A reflektorok elvakítanak, telt ház van, próbálom megzabolázni a testemet, ami olyan most, mint egy vadló: vágtatna. Megszorítom a gyeplőt, bár a kezem néha megremeg. Hallom az éneket és a gitárt, különös módon úgy tűnik, mintha egy másik teremből szűrődnének ki a hangok. A testem ráharap az ének jeleire, futok a labirintus ösvényein a helyes utat keresve, alig botlok meg talán egyszer-kétszer, szinte észre se veszem, és egyenesen a célba érek. A közönség tapsa felzúg: megérkeztem a szakadék túloldalára.


                                                                            *  *  *


tablao: a tradicionális flamenco előadásoknak helyt adó intézmény. A 60-as években terjedt el Spanyolországban, helyettesítve elődjét, a café cantantét.

Malasaña: Madrid egy központi városnegyede.

cajón: afroperui eredetű, fából készült idiofon ütőhangszer, amely leginkább egy nagy dobozra hasonlít

fin de fiesta: egy rövid színpadi aktus a Spanyol Aranykorban (Siglo de Oro). A tradíció szerint a comedia (színdarab) után adták elő - első alkalommal 1798-ban -, hogy a közönség vidám hangulatban távozzon.  A flamenco tablaókban hasonló funkcióban és formátumban jelenik meg az előadások végén, vidám, néha tréfás zárójelenetként.