Madrid felülről

A madridi éjszaka örökifjú, végtelen. A város ilyenkor éled csak fel igazán. Hatalmas, élő szervezete milliónyi apró ér szövevénye, amiben dübörög a vér, az élet, a szabadság. 

Álmatlan éjszakákon elindulok Madrid szívébe. Malasañai manzárdszobámból messzire ellátni az épületek tetői alkotta szőnyegen. Sokszor figyelem felülről a várost innen, az ablakpárkányon könyökölve, de ilyenkor, álmatlan éjszakákon, hív Madrid, az örökmozgó, a csillogó hangyaboly, és én elindulok. Gyalog megyek, hogy közben kiszellőztethessem a gondolataimat.

Egyedül más ebben a városban élni, és én még sosem voltam ilyen egyedül. Magam mögött hagyva lavapiési* életemet Claudióval, Madrid még hatalmasabbnak és idegenebbnek tűnik, mint azelőtt. Család, barátok, társ, anyanyelv és megszokott ismerős környezet nélkül igen csak elárvultam, a város lassacskán mégis belopta magát a szívembe: legmagányosabb, legfájóbb pillanataimban az éjszaka mindig magához ölel.

Végighaladok a fenséges Gran Vía* felhőkarcolószerű épületei között a Callao térig, majd a Puerta del Sol felé veszem az irányt. A jobb oldali sétáló utcán ereszkedek le: áthatóan járja át a csend az amúgy nappal több száz embertől nyüzsgő helyet, itt-ott magányos utcazenészek bukkannak fel. Szürreális késő éjjel egy szál síró hegedűt vagy tétova gitárakkordokat hallani a kihalt utcán, inkább még gondolatban sem kutatom a jelenség miértjét, fejemre húzom a kendőmet, és továbbsietek. A Nap kapujának elnevezett főtér egy emblematikus kiinduló és végpont Madridban, innen nyílnak a további lehetőségek: balra a Cardamomo nevű sötét, maffiahangulatú flamenco diszkó, jobbra pedig a Plaza Mayoron át a La Latina környékén megbúvó flamenco kocsmák.

A hírhedt Cardamomo, nyalka cigánylegények és értük lelkesedő gádzsik* mulatóhelye. A fehér inges, hosszú hajú ifjak nedves fürtjeikkel már messziről illatoznak a magukra locsolt parfümtől. A rájuk vadászók többnyire chonik, azaz feltűnően kisminkelt és ízléstelenül, kihívóan öltözködő nőszemélyek. A játszmához szolgáltatott zene a flamenco pop legalja, amire különösebb megrázkódtatás nélkül lehet totyogni, vonaglani, szemezni és hódítani.

La Soleá, Calle Cava Baja 27, Madrid (balról jobbra:
El Duende, El Chino, Claudio Villanueva, Edu)

A La Latina környékén egészen más a felhozatal. Itt található az andalúz csempés Soleá és Triana Bar, ahol hajnalban kezdődik az élőzenés mulatság, és reggel hatig, néha még kilencig is eltart. Ezek a bárok 2010-11 táján már az utolsókat rúgták. Sokak szerint a túlzott droghasználat volt az oka, mások azt beszélik, hogy a Soleát egy romák közötti csúnya késelés miatt zárták be véglegesen.

A Soleától két háznyira egy nyugalmasabb hely áll: az Aljaraque. A ma már Taranta nevet viselő bárt a publikum széles skálája látogatja: részeg turistáktól kezdve helyi vidám, idős flamenco rajongókon keresztül, lelkükön zenével könnyíteni vágyó romákig, bárkire lehet számítani. Az utóbbi - mármint a nehéz szív és lélek könnyítésének vágya - többnyire mindenkire jellemző, aki betér ezekre a helyekre Madrid álmatlan éjszakáin. Itt ugyanis mindenki megnyilvánulhat, ritmusérzékre és zenei adottságra való tekintet nélkül.

Aljaraque/La Taranta, Calle Cava Baja 25, Madrid

Lemegyek a lépcsőkön a barlangba, üdvözlöm Antoniót, a tulajdonos testvérét. Ez a szemüveges, kopaszodó ember kíséri gitáron a nagyérdemű közönséget türelmesen, szelíden. A mai felhozatal elég sivár, egy arc sem ismerős, mégis leülök, megpihenek a nyers téglákból kirakott falak között. Bekapcsolódok a taps áramába és ellazítom az elmémet. Ilyenkor nem készülök semmire, és nem várok semmit, csak némán, gondtalanul hullámzok a ritmus keringésében. Az éneklők most nem hoznak lázba, ezért csak fél füllel figyelek rájuk, inkább csak az élmény egészének egy töredékeként érzékelve őket. Maga az élmény egy olyasféle érzést kelt bennem, mintha arcomat egy hatalmas anya mellkasára fektetve hallgatnám szívdobogását, minden mást elfeledve, magam mögött hagyva.

Nem sokkal később átsétálok a szomszéd utcába. Az Artebarban áll a bál. Anja halkan szitkozódik magában, ahogy a barlangban mulatók illuminált kívánságai között sodródik. Az asztalok tele vannak üvegekkel, poharakkal, itt-ott össze is törik, esetleg kiömlik valami, a ritmus feltartóztathatatlanul zakatol. A barlang tömve van emberekkel, tulajdonképpen be sem lehet lépni, csak a folyosóról úgy-ahogy bekukucskálni. Ahogy valaki kimegy, és felszabadul egy állóhely, belépek. A bent lévők elégedetten hördülnek fel, amikor megpillantanak.

Artebar La Latina, Calle San Bruno 3, Madrid

Juan Hernando, az Artebar peñájának* hivatalos gitárosa derűsen ücsörög az éneklők-tapsolók körében, egy bólintással üdvözöl. Éppen Antonio énekel, egy rendkívül életrevaló cigány férfi, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy hiányzik az egyik metszőfoga. Ettől függetlenül olyan szilaj erővel és humorral énekel, táncol és tapsol, hogy egy halottba is bármikor életet lehelne a puszta rezdüléseivel. Mellette Edu ül, egy szokatlanul kifinomult modorú, roma cajónos. A langaléta, ősz mókamesterről azt mesélik, hogy fiatalon nagy szoknyapecér volt, cajónján játszva csapta a szelet a csillogó szemű lányoknak. Jó pár éve viszont mindenhol párjával, Sarával jelenik meg, aki egy nála legalább húsz évvel fiatalabb gádzsi. Ezt a jelenséget senki sem érti, mivel Madridban a romák nagyon szigorú, tradicionális, belső törvények szerint élnek, amibe Edu és Sara képlete sehogy sem illik bele. A peña azonban mindenkit elfogad a maga módján, még Duendét is, egy nagyon furcsa cigány figurát, aki valószínűleg évek óta ugyanabban a szürke ingben és kifakult fekete öltönyben jár, hihetetlenül rekedt hangján énekli saját szerzeményét a 'Chiquitita mare'-t, aminek az a különlegessége, hogy bár a dallama nem felismerhető, a szövege végig az, hogy 'Chiquitita mare que chiquitita mare que chiquitita maaareee', és hozzá olyanféle bizarr mozdulatokkal táncol, mintha egy tyúk lobogtatná a szárnyait. Ilyenkor legtöbben általában pár másodpercig döbbenten figyeljük, aztán kaparjuk az asztalt igyekezetünkben, hogy megőrizzük lélekjelenlétünket, és csak belülről röhögjünk fuldokolva. Duende azonban ügyet se vet senkire, csak a saját nótáját fújja fáradhatatlanul, és tulajdonképpen boldogan. A peña két fiatalabb énekes titánja Toni El Carbonilla és Jesús Romero. Tonit a flamenco világában nem túl tipikus, bársonyos hangjáért, daliás, Poszeidón-szerű megjelenéséért és hangos hahotáiért szeretjük. Jesús egy andalúz jófiú, ennek megfelelően becsületes foglalkozására nézve metróvezető, bár a szíve mélyén ízig-vérig flamenco énekes, és valószínűleg csak a neveltetése tartja vissza attól, hogy erre a hálátlan szakmára adja a fejét.

Dani, a fiatal roma suhanc lép be a barlangba ünnepi öltözékében, ami egy fényes, királykék tréningruha, arany csíkokkal. Fekete haja majdnem olyan hosszú, mint az enyém, apró termetű, egérarcú, és nyakában természetesen aranyláncot visel. Imád énekelni, annak ellenére, hogy torkából egy cincogáshoz hasonló hang tör csak elő olyankor. Erre ügyet sem vetve, teljes beleéléssel és odaadással énekel. Ritkán táncol csak, de amikor rászánja magát, földbegyökerezett lábbal figyeljük. A sportcipős fiú nem e világi mennyiségű hangot szólaltat meg a testén sajátságos csapásolásával*, miközben olyan zseniális ritmikákat kanyarít elénk, amit csak egy földönkívüli érthetne meg Danin kívül.

Egy flamenco mulatságon a madridi éjszakában,
Juan Hernando társaságában
(bal oldalon)

Most azonban nem táncol senki. Már vagy tíz perce hömpölyög a bulerías*, amikor megérik bennem a kedv a táncra. Lassan a kör közepére indulok, lépteimet ujjongás és éljenzés követi. A közösség olyan lelkesedéssel vesz a tenyerére, mintha egész életünkben pajtások lettünk volna, pedig legjobb esetben is csak köszönőviszonyban vagyok néhányukkal. Biztató, elismerő kiáltásaik eleinte zavarttá, feszültté tettek, mára forróságként öntenek el és emelnek fel. Toni felé fordulok a tömegben, ezzel őt kérve énekre a táncomhoz. A gesztus a gyakorlatiassága mellett jelzésértékű is, nyíltan kifejezem tetszésemet Toni éneke iránt, ami elégedett morajlást von maga után. Toni mosolyog, farkasszemet nézünk egymással, majd lassan elkezd gyűrűzni torkából az ének. A hangja egy magányos férfi vágyakozó hívásához hasonló, finoman beleburkolózok, mint egy puha ölelésbe. Ahogy lassan keményedik Toni éneke, testem hozzáfeszül, és alig robban ki összehangolt indulatunk, amikor Antonio hangja hirtelen a mellkasomba fúródik. Rásimulok az új énekre, új hangra, új érzésre, végigkövetem, majd Antoniótól Lidia veszi át a szót, Lidiától Jesús, és így tovább. Szájról szájra vándorol a dal, már a nyolcadik hang énekére táncolok, a levegő pattanásig feszül, a vérem pezseg. A barlangot megvilágítják a csillogó szempárok: a fókuszukban izzok, de már nem félek, mert tudom, hogy hogyan tudunk mind összefonódni, tengerben ficánkoló halakként kergetőzni, kicsúszni egymás szorításából, és újra egybeolvadni. Egy emberré válik az éneklő-tapsoló tömeg ahogy megérkezünk, kipirult arccal nevetünk utána egy pillanatig, míg újra fel nem eszmélünk a szűkebb, sekélyebb valóságra.

Fázósan húzom össze magamon a kabátot a hajnali sötét utcán. Malasaña most nagyon távolinak tűnik a La Latináról, de könnyű léptekkel sétálok hazafelé: Madrid éjszakája újra magához ölelt.

* * *

Lavapiés: Madrid egy központi, történelmi városnegyede, délkeletre helyezkedik el La Latinától, szomszédos városnegyedétől.

Gran Vía: Madrid legforgalmasabb, legnépszerűbb útja. 1300 méter hosszú, és több mint száz éves.

gádzsi: nem roma lány, nő

peña: flamenco kedvelők klubja (tágabb értelemben bármilyen klub, szervezet)

csapásolás: férfiak tapsos, comb- és csizmaverő motívumai a magyar néptáncban

bulerías: az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb flamenco zenei formája