Fotó: Balázs Gergely 

Nekem az ölemben lüktet a flamenco. Ezért muszáj táncolnom akármilyen helyzetről is van szó, mert onnan árad az élet, onnan kúsznak elő azok a forró, vibráló indák, amik átszőnek és elborítanak, felborzolják az érzékeimet, lángra gyújtják a szívemet és diktálják a ritmust, onnantól kezdve pedig úgysincs megállás.

Az egész úgy kezdődött, hogy csípős őszi sétára indultunk Pacóval, újdonsült szerelmemmel. Este volt már, a fények mindenhonnan hívogatóan pislákoltak. Ilyenkor az ember elképzeli, hogy mi történhet egy-egy ajtó mögött, kik vannak ott, mit csinálnak, milyen illatok terjengenek. Paco leginkább arra gondolhatott, hogy hol rejtőzik a legjobb flamenco, hol gyűltek össze a legnevesebb művészek, hogy megosszák egymással lényük szikráit. Rettenetesen ambiciózus flamenco gitáros fiatalember volt, bárkivel bármit elhitetett, és testét-lelkét már akkor is eladta volna, csak hogy a flamenco fényes létráján egyre feljebb araszolhasson. Végül is húszévesen ez nem volt annyira zokon vehető tőle, én mégis sokszor elképedve figyeltem benne ezt a mindent elsöprő akaratot.

Elballagtunk a Casa Patas tablao legendás ajtaja előtt, keresztül vágtunk a Tirso de Molina tér mindig kontrasztos érzéseket keltő hajléktalanokkal vegyes virágözönein, és ereszkedni kezdtünk a Lavapiés városnegyed utcáin. Madridnak ez a sarka nagyszerű. Zajos, bohém, piszkos, tarka, lázadó. Ezen a környéken él a legtöbb indiai, szenegáli, kínai és arab, kultúrájuk színes forgatagának minden tartozékával, és itt lelhető fel a Rastro, Madrid egyik legkarakteresebb vasárnapi bolhapiaca. Jómagam is újra ideköltöztem, egy Tirso de Molina mögött meghúzódó utcába, megint csak egy tetőtéri lakásba. A tetőtér bár vagy rettenetesen hideg, vagy borzasztóan meleg, egyben szabadságot is jelent, mert felülről csak az ég határolja ameddig a szem ellát.

Lavapiés 

A Calle del Olivaron sétáltunk lefelé, ahol először laktam Claudióval amikor Madridba érkeztem. Amint befordul az ember a sarkon, rögtön elkezd a bőre alá kúszni Lavapiés hangulata. Az utcák elkeskenyednek, kacskaringóssá, lejtővé vagy emelkedővé válnak. Olykor az egyik oldalukon terpeszkedő erkélyekről szinte kényelmesen lehetne egy kicsit emeltebb hangerejű beszélgetést folytatni a másik oldalukon lévőkkel. A környék tele van bárokkal, kávézókkal, sörözőkkel, ahol az emberek úgy időznek, mintha tényleg a világon semmi dolguk nem lenne, mint ott lopni a napot. Van ebben a városnegyedben valami csodálatosan közvetlen, mintha minden járókelő vagy ott tartózkodó személy ugyanazon nagy vendégség meghívottja lenne, és emiatt teljes fesztelenséggel bárki beszélgethetne bárkivel minden előzmény nélkül. 

A Calle de la Cabeza 
utcatáblája

Hamarosan feltűnt előttünk a Calle de la Cabeza keresztutca. Madrid történelmi központjában évszázadokkal ezelőtt az utcák neve mellett többnyire megjelenítettek egy illusztrációt is, hogy az analfabéták is felismerjék melyik utcáról van szó. A Calle de la Cabeza, azaz A Fej utcája táblácskáján egy fej látható tányéron, egy tőr és egy véres kosfej. Mindig kicsit megborzongok ezt a titokzatos táblát látva, pedig sokáig nem is ismertem a hozzáfűződő borongós legendát*, most azonban vidáman sétáltam tovább Pacóhoz bújva. 

A következő utcasarkon feltűnt a Candela, egy mitikus flamenco kocsma. Ide általában mindig mindenkivel betérünk, mert sosem lehet tudni, hogy mi zajlik a falak mögött és leginkább a föld alatt, azaz a pincebarlangban.

A helyet Miguel Candela alapította a nyolcvanas évek elején. Csodálatos találkozóhelyévé vált akkoriban flamenco gitárosoknak, énekeseknek, táncosoknak, költőknek, íróknak, újságíróknak és úgy általában mindenféle művésznek. A modern flamenco fészke szimbólumának tartották, leginkább a pincebarlangjában kialakult fergeteges éjszakai mulatságairól, művészi találkozóiról és nem utolsó sorban az olyan kaliberű művészlátogatóiról vált híressé, mint Camarón, Paco de Lucía, Enrique Morente, Diego el Cigala, Tomatito, Gerardo Nuñez, Pina Bausch, Chick Korea és még annyian mások.

Candela, a Calle del Olivar és a
Calle del Olmo sarkán 

Miguel holttestét a Calle del Olivaron találták meg 2008-ban, egy tavaszi hajnalon. Azt hallottam, hogy öngyilkos lett, de az esetről máig is csak suttogva és elborult arccal beszélnek. Sosem tudtam kideríteni ennél pontosabb részleteket, talán az emberek nem is tudnak többet, vagy csak nem akarnak rá emlékezni. A tragikus esemény után Miguel fivére vette a kezébe az intézmény irányítását. Octavio korántsem olyan népszerű, mint Miguel volt. A Robert De Niróra kísértetiesen emlékeztető figura öntörvényű, különc ember hírében áll, viszont ő vezette be a flamenco előadásokat a Candelában, amelyeknek magam is sűrűn előadójává váltam. Rögtön megkedvelt engem, ragyogó tekintettel rajong mindig a művészetemért, és váratlan kérdéseket tesz fel Magyarországról és a vajdasági magyar származásomról, amivel mindig ámulatba ejt, mert eddigi tapasztalataim szerint a madridiak körében már az is szerencsés, ha valakinek egyáltalán dereng Magyarország léte.

Aznap este alig lézengett valaki a Candelában. Pár lepattant figura sörözgetett a kocsma mindenkori legénységével, Raúllal, az alkoholista mindenessel és kedvencemmel, Nicóval, a babaarcú óriás ukrán ajtónállóval. Azért elindultunk a pince felé, de a barlangba levezető lépcsősor ajtaja zárva volt, ami azt jelentette, hogy a lent zajló esemény zártkörű. Ekkor viszont hirtelen kinyílt az ajtó és José Maya lépett ki mögüle. 

José Maya

José Maya, avagy művésznevén Joselillo Romero híres művészekből, festőkből, írókból, színészekből álló roma család sarja. Madrid egyik legnagyobb fiatal flamenco táncos titánja Alfonso Losa mellett, jó barátok is, gyakran látni őket együtt. A férfi táncosok között ők a legvirtuózabbak, származásuk pedig elég kifejezően határozza meg táncstílusukat: José cigányosabb, hagyományosabb ízzel táncol, Alfonso pedig egy igazi újító, úgy táncol, mint előtte még soha senki.

José Maya egyébként elég különös férfi. Lényében keveredik a lenyűgöző elegancia, játékos gyengédség, gyökereinek hipnotikus mélysége és egy ragadozó vad kíméletlensége. Kevés ember tud igazán zavarba hozni, de bármikor összefutok Joséval, szinte megsemmisülök a jelenlététől. Most is enyhén remegni kezd a térdem ahogy végigmér mielőtt Paco szóba elegyedne vele, és mesterkedésének köszönhetően megnyílik előttünk az ajtó.

Bizsergő gyomorral haladunk lefelé a meredek, keskeny lépcsősoron, és a látványtól ami fogad bennünket a pincebarlangban, földbe gyökerezik a lábam. Kilenc-tíz középkorú, illetve idősebb korosztályú roma férfi ül körben székeken. Nem ismerem egyiküket sem, még látásból sem. Egy távoli, tiszteletet parancsoló szó visszhangzik bennem: Cañorroto. Az a roma városrész Madridban, amiről mindenki csak hall, ahol a romák flamencóba születnek, flamencót lélegeznek, flamencót esznek-isznak és flamenco nyelven beszélnek. A zenéjük, dalaik sajátságosak, nem hasonlíthatóak semmi máshoz. Zárt köreikben csiszolódnak, alakulnak a közösség íze, kedve, álmai szerint. 

A pátriárkák úgy ültek ott, mintha mindig is ott ültek volna, amióta világ a világ. Kiszakadva a jelenből és mégis teljes valójában birtokolva az adott pillanatot. A pincebarlang fehér falainak ívei, a piszkos padló és az üres tér elmosott minden e világi nyűgöt, ami maradt, az egy szál gitár magányos húrjainak zengése volt és a tenyerek ritmusába, a torkok dallamaiba zárt emlékek.

A Candela pincebarlangja színpaddal (jómagam

sosem láttam itt színpadot, valószínűleg egy 

különleges alkalom okán 

kerülhetett oda)

José jelez, hogy foglaljunk helyet, és maga is leül a körbe. Meghűl bennem a vér attól az érzettől, hogy az egyedüli nő vagyok a teremben és ráadásul gádzsi*, de egyenes derékkal ülök és éberen figyelek. Zakatol a bulerías* penge pontossággal, mély hullámzással, a férfiak általam azelőtt sosem hallott énekeket énekelnek. José, aki valami módon uralja a társaságot, szinte búgva biztatja őket. Tisztelet, gyengédség, elismerés vibrál a levegőben, és olyan zenei és ritmikai kódok kavarognak közöttük, amiket csak ők ismernek. 

Ekkor Joselillo rám néz és fejével int, hogy táncoljak. Először nem hiszek a szememnek, de amikor tudatosul bennem, hogy jól értettem a gesztusát, legszívesebben megszűnnék létezni, vagy láthatatlanná válnék. A pátriárkák szeme is rám szegeződik, mindnyájan rám várnak. Azt érzem, hogy ha most felállok táncolni, annak nem lehet jó vége. A léc amit meg kéne ugranom, valahol elérhetetlen távolságban lengedezik az égen, szinte nevetséges lenne egyáltalán megpróbálkozni vele. A vérem azonban lassan megmozdul, ringani és pulzálni kezd, kihívóan kúszik végig az ereimben, és dühös szenvedéllyel kezd feszíteni az ölemben és a szívemben. Fel kell állni és el kell indulni a körbe. A kontyomat egy mozdulattal kibontom, bármilyen meglepő, a combig érő hajam az egyik legfontosabb kapocs közöttem és a romák között. A hajam megvéd, eltakar és az örök cigány lány képmásaként láttat. Egy gyors és határozott mozdulattal ugrok az ismeretlenül örvénylő zene jeges tengerébe, tudván, hogy úgysincs különösebb esélyem megfejteni azt, legalábbis nem ilyen hirtelen és nem most. És mégis táncolni kell, a hangok indulatába simulni, a ritmus vágtájába feszülni. Tartom magam a zene viharjában, bár ugyanakkor egész testemben reszketek, a padló csúszik és egyszer majdnem elesek, de azt azért a cigányok istene mégsem engedi szerencsére. Nem találom zenéjük labirintusának a vezérfonalát, mindig letérek egy-egy zsákutcába, aztán mégis visszagördülök, a ritmust szorosan tartom a combjaim között, legalább az nem tud levetni magáról... 

Verejtékezve érkezek meg, mint egy küzdelmes álomból vagy egy lázas ölelkezésből. A pátriárkák elégedetten dünnyögnek. Szemükből a tapasztalatlanságom és éretlenségem bírálata keveredik az indulatom, tartásom és lelkületem iránti elismeréssel. Küzdelemtől égő arccal távozok remegve a Candelából Paco oldalán, Joséra rá sem merek nézni, néhány öreg roma dicsérően utánam kiált.

Az élmény bár friss még, egyszerre bántja a büszkeségemet és melengeti a szívemet, mert tudom, hogy bár a sutaságom felvállalásával, de ma a flamenco égig érő lépcsőjén sikerült egy fokkal feljebb lépnem.

* * *

a Calle de la Cabeza legendája: II. Fülöp uralkodása alatt egy gazdag szerzetes élt ebben az utcában, akinek szolgája miután levágta gazdája fejét és ellopta aranyát, Portugáliába menekült. A bűncselekmény hosszú éveken keresztül megfejtetlen maradt. Egy napon a szolga - ezúttal már úriembernek öltözve - visszatért a környékre, és a Rastrón tett sétája alkalmával kedve szottyant egy kosfejet vásárolni. Szolga hiányában, a köpenye alá tette és úgy vitte magával. Egy seriff miután a vérnyomok felkeltették a figyelmét, megállította kérdőre vonva, hogy mit rejt a köpenye alatt. Az illető meglepetésére a köpenye alatt a kos feje helyett egykor meggyilkolt gazdájának fejét találta. Döbbenete akkora volt, hogy rögtön bevallotta bűnét. Kötél általi halálra ítélték. A legenda szerint a Plaza Mayoron lévő bitófához vezető úton az elítélt előtt ezüst tálcán vitték volt gazdája fejét, amely a halálbüntetés végrehajtása után visszaváltozott kosfejjé.

gádzsi: nem roma lány, nő

bulerías: az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb flamenco zenei formája