Évzáró előadás, Fukuoka,
Japán, 2012

A nézőtéren a sok száz engem figyelő japán szemében egy tisztátalan kéjnő alakja fonódik össze lényemben egy elérhetetlen istennőével. Egyedül állok a soha nem látott méretű színpad közepén láztól izzó testtel az összeomlás szélén, mégis íjként feszítem meg testem-lelkem, hogy nyílként keljen szárnyra a táncom az utolsó csepp véremig, ha belepusztulok is.

Kezdettől fogva olyan volt, mint egy másik bolygó. Megilletődve lépkedtem az utcákon, mint egy gyerek, aki csodálattal vegyes kíváncsisággal lubickol minden újdonságban. Szerettem az üvegből és fémes felületekből megálmodott, azelőtt számomra elképzelhetetlen geometriai vonalakat és formákat követő épületkölteményeket. A mindenhonnan visszaköszönő tökéletesség és hibátlanság a legtöbb részletben fellelhető ismeretlenséggel vegyülve borzolta az idegeimet. Ez a borzongás egyszerre volt bizsergető, nyomasztó és fantasztikus.

A repülőtéren Tetsuo jobb és bal keze várt, Miyo és Miho. Tetsuo egy rendkívül gyanakvó és zsugori, sánta öregember. A flamenco gitár szerelmeseként nyolcvanötben alapította az Estudio Alma de Flamenco akadémiát, és ebben a pillanatban Osakában és Fukuokában vezette egy-egy leányvállalatát. Máig is három hónapos vagy féléves időintervallumra szerződtet spanyol flamenco művészeket, akiknek európai viszonylatban kiemelkedő fizetést kínál, japán viszonylatban viszont igencsak jól keres rajtuk. Ezt azonban valószínűleg a szerződő művészek nem tudják felmérni, és amúgy sem nyílna sok lehetőségük az alkudozásra, hiszen flamenco táncos annyi van, mint a tenger, és az üzlettel végül is ha nem is túl igazságosan, de mindenki jól jár.

Miyo és Miho a fukuokai részleg adminisztratív és szervezői tevékenységeit látták el szerződésem idején, amelyek közé a mindenkori vendégtanár pátyolgatása is tartozott. Miyo határozottan szép volt, talán a legszebb japán nő, aki ott-tartózkodásom alatt keresztezte utamat: derűs arcából melegség sugárzott, finom vonásai és karcsú alakja a gésákról Európában alkotott képet idézte fel bennem. Miho külsőre európaibb benyomást próbált kelteni, ő volt kettejük közül a közlékenyebb, de gesztusaiban és beszédmodorában volt valami riasztóan robotszerű.

Paco lába/Fukuokai lakhelyünkről
a mélybe tekintve

Készségesen elmagyaráztak mindent és elvezettek a szálláshelyemre, ami leginkább egy régimódi vonat kupéjára emlékeztetett. Egyszobás kis garzon a kilencedik emeleten, apró konyhával, cseppnyi fürdőszobával, különös, műanyagból készült bordázott falakkal, ami azt az érzetet keltette bennem, hogy csak percek kérdése, hogy felharsanjon a kalauz sípja, és továbbrobogjunk.

Lakhelyemtől az akadémia tizenöt perc gyalogútra volt, bámészkodva sétáltam el az első napon a táncóráimra. Az utcákon a férfiak talán kilencven százaléka fekete öltönyben és fehér ingben sietett éppen munkába, munkából vagy munka ügyben. Az emberek elszigeteltnek és kifejezéstelennek, ugyanakkor meghatóan jóindulatúnak és előzékenynek tűntek. Az a gyanúm, hogy éveket tölthetnék el itt az utcákon bandukolva anélkül, hogy valaha is megszólítana bárki, egy kutyát sétáltató öreg néni rám mosolyogna vagy egy buszmegállóban valaki felém dörmögne valamit a késlekedő buszról.

Az akadémia épületének belseje minden igyekezetet felülmúlva Andalúziát tükrözte. Még egy kis andalúz tablaója is volt andalúz székekkel, andalúz csempékkel, andalúz rózsákkal, legyezőkkel és kasztanyettákkal. Ha a japánokon múlna, belépve az Estudio Alma de Flamencóba magukra öltenének egy andalúz bőrt is, miközben saját japánságuk egy fogasra akasztva várna rájuk, míg véget nem érnek a táncórák. Az andalúz környezethez való hasonlósága döbbenetes és mégis végtelenül japán, talán a makulátlan tisztaság és valamiféle japán illat az, ami leginkább leleplezte az illúziót.

Gyorsan átöltöztem és amint beléptem a táncterembe, meglepve láttam, hogy az összes tanítványom már ott várt szinte vigyázz állásban. Az órák itt kemények, végtelennek tűntek, a tanítványok pedig fáradhatatlannak bizonyultak. Heti hat napban dolgoztam, sokszor már alig vonszoltam magam, de a tanítványaim meg se rezzentek, ráadásul később kiderült, hogy többségük hatvan, sőt hetven körüli volt, csak hát a japánokon ugye nem fog az idő vasfoga. Tetsuo kérlelhetetlen szabályokat írt elő, miszerint soha nem ülhetek le az órák alatt, végig kell táncolnom az órákat a tanítványaim élén az első pillanattól kezdve az utolsóig, mert a japánok szégyenlősek és nem szeretik, ha megfigyeli, ne adj' isten kijavítja őket a tanáruk. Az órák első tíz percében lábtechnika bemelegítést kell tartanom, majd csak körülbelül két-három új lépést, mozdulatot taníthatok, és az óra további részében az addig tanultakat kell ismételni. Egy koreográfia megtanításának az elején ez a dinamika egészen idegtépő, de a vénember nem tágított, heti rendszerességű skype videóhívásokban sulykolta belém a szabályait, és a táncterem sarkába felszerelt kamerán keresztül figyelt egyik árgus szemével a kocsijából, konyhájából (nem lepne meg ha akár vécén ülve is) miközben másik szemével ugyanígy tartotta sakkban az Osakában tanító Susana barátnőmet.

Bevallom, rosszul viseltem Tetsuo uralkodói szigorát. Természetemtől fogva erősen berzenkedek attól, hogy bárki bármit rám erőltessen, ha meg a szakmámról van szó, különösen. Így aztán a magam módján ellenszegültem a szabályoknak. Betartottam az óra felépítésére vonatkozó utasításokat, de időnként, nehezebb napjaimon leültem az órákon olykor pár percre és rendszeresen megkértem tanítványaimat, mutassák meg a tanult lépéseket, hogy megfigyelhessem, kijavíthassam őket, amit ők szerintem egy cseppet sem bántak. Tetsuo komor csendben figyelt és skype videóhívásai alkalmával (amelyekre egyre inkább vonakodtam válaszolni) fáradhatatlanul és megrovóan emlékeztetett a szabályok betartására. Arra is felszólított - ez esetben joggal -, hogy legalább tíz perccel órakezdés előtt érkezzek, hogy a tanítványaimmal kötetlenül barátkozhassak kicsit, azonban sajnos notórius késő lévén, mindig az utolsó pillanatban estem be biciklimről az épületbe, az öltöző felé futva téptem le magamról utcai ruhadarabjaimat zaklatott tempóban magamra húzva tanári öltözékemet, és csodával határos módon a táncteremben mindig percre pontosan kezdtem az órákat.

Tanítványaimmal többnyire nem nagyon tudtam kommunikálni. Spanyolul nem beszéltek, angolul pedig szégyenlősek voltak megnyilvánulni. Ennek ellenére gyermeki izgalommal és rajongással vettek körül, és szinte minden óra elején elhalmoztak ajándékokkal, gyümölccsel, csokival, cukorkákkal és egyéb apró, számomra ismeretlen objektumokkal. Titkon abban reménykedtem, hogy valami módon mégis barátkoznak majd velem, megmutatják városukat, elvisznek kedvenc helyeikre. Ez nem történt meg, így kedvesemmel, Pacóval, aki az érkezésem utáni napon csatlakozott hozzám, teljesen magunkra voltunk utalva ebben a szinte áthatolhatatlannak tűnő kultúrában. Amikor azonban Paco három hónappal később távozásra kényszerült Japán vízumtörvénye miatt, és magamra maradtam, tanítványaim elkezdtek félénken közeledni hozzám.

Yukari kivételt képezett, nem volt félénk és személyiségét tekintve nem is tűnt japánnak. Élénken csevegett angolul, drámai volt és intenzív, azonnal beavatott élete részleteibe, aprólékosan és intrikusan ecsetelte a többi tanítványom tulajdonságait. Korát tekintve lehetett negyven vagy akár ötvennél is több (a japánoknál sosem lehet tudni), különcnek tűnt, rendkívül sajátságosan fedte fel kultúrájának titkait, és mivel ő volt jóformán az egyetlen forrásom, viszonyítás hiányában általában elég szkeptikusan hallgattam beszámolóit.

Saori, egy fiatal, ambiciózus táncos felajánlotta, hogy elvisz kirándulni. Különféle terveket szőtt, aminek köszönhetően csodálatos helyekre látogattunk el. A bökkenő az volt, hogy semmilyen nyelven nem beszélt a japánon kívül, spanyolul talán ismert körülbelül húsz-harminc szót, angolul pedig elvétve felismerni vélt néhány kifejezést. Mégis azon vettem magam észre, hogy autóutainkon, amelyek egy irányba olykor három óráig is eltartottak, végig beszélgettünk. Isten tudja hogyan.

Saorival a vízesésnél

Először egy szépséges, jéghideg vízesést néztünk meg. Közelében egy különös étkező helyet figyeltem meg: hosszú asztalok közepén végigfutó mélyedésben vödrökbe folyt a víz, és hosszú tészták sodródtak benne. Az emberek az asztalok két oldaláról próbáltak kis evőpálcáikkal lecsapni a pajkosan menekülő tésztákra, amik engem leginkább gilisztákra emlékeztettek. Saori érdeklődésére, hogy szeretnék-e ott enni, udvariasan, de ellentmondást nem tűrve eliszkoltam. Útitársam kibillenthetetlen japán nyugalommal, mosolyogva követett.

A második kirándulásunkhoz kötődik az egyik leglenyűgözőbb élményem. Egy vidéki termál fürdőbe mentünk el, az út hosszú volt, és már besötétedett mire odaértünk. A fürdő női és férfi részlege átjárhatatlanul határolódott el egymástól. Már a belső tér is, ahol átöltöztünk, lezuhanyoztunk, illetve a fürdő után szárítkoztunk, olyan benyomást keltett, mintha egy sok száz évvel ezelőtti helyre léptünk volna be. Az apró fasámlikon és fadézsákon kívül, amik részben a belső tér berendezését képezték, a többi tárgyról meg sem tudtam volna mondani, hogy mire szolgál, egyszerűen csak minden kétség nélkül úgy éreztem, hogy hirtelen egy időutazás részévé váltam, és pillanatokon belül előléphet bármelyik sarokból egy harcos szerzetesnő vagy egy ódivatú gésa.

Amikor kiléptünk az épületből, végképp elakadt a lélegzetem. Keskeny falépcsők kígyóztak burjánzó bokrok és buja fák között, pislákoló lámpák fényében derengve. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy hova is kerültünk egyáltalán, mert nem erdő volt, nem is park, talán leginkább egy misztikus, átláthatatlan bódító kert vett minket körül. Meleg, nedves köveken lépkedtünk tovább mezítláb a kanyargó utakon, nád korlátokba kapaszkodva.

A termál fürdő kertjének bejárata

Az első apró medence hagyományos építésű nádtető alatt helyezkedett el, apró kövekből volt kirakva organikusan. Meztelenül fürdőztünk Saorival a kellemesen langyos vízben, néha felbukkant még egy-egy hölgy, csatlakozott hozzánk, majd hamarosan távozott. A bennünket körülvevő természet, az égig érő fák, amik elrejtettek bennünket a férfi részlegtől, ősi csendet árasztottak magukból. Valamiféle megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan jelenlét volt körülöttünk a párás éjszakai levegőben, a mélyzöld levelek és fűszálak nyers, időtlen nyugalmában. Talán soha életemben nem éreztem hasonló békét. Saori fekete japánszeme kiismerhetetlen állandósággal mosolygott rám.

A második medence olyan volt, mint egy álomszerű tavacska. Sekély vize szabálytalan módon mélyült itt-ott, szegélye kiszámíthatatlanul ívelt szórványos nádszálak és tavi növények mellett. Sima felületű kavicsok borította aljára hevertünk, sekély, meleg vize néhol alig lepte el a testünket. Hol állunkat kezünkre támasztva feküdtünk könyökölve a tóban, hol lebegtünk a víz felszínén, fejünk felett a határtalan, csillagos nyári ég, és arra gondoltam hálatelt szívvel, hogy élek és ezt a varázslattól teli pillanatot nem fogom elfelejteni míg a világ világ.

Legközelebb egy hatalmas területen lévő szent helyre látogattunk. Ezúttal csatlakozott hozzánk Tatsuya, a táncórákat kísérő félénk, halk szavú flamenco gitáros és Nami, egy derűs, melegszívű tanítványom. Az ott látottak és a megszokott keresztény ábrázolás, esztétika között talán a legfeltűnőbb különbség a megjelenített japán mitológiai lények sokfélesége, gesztusai, érzelmi töltete volt.

Úgy éreztem, mintha egy fordulatokkal teli, kaotikus és fantasztikus mesébe csöppentünk volna. A mese egy óriási parkosított erdőben zajlott, hagyományosan felépített tavakkal és japán kerti elemekkel tarkítva, templomokkal, hatalmas szobrokkal és megdöbbentően népes szoborcsoportokkal, amik dühös, bosszúálló, békés, meglepett, tanácstalan, boldog szerzeteseket, Buddhákat, isteneket, békákat, integető macskákat és más lényeket jelenítettek meg. A történet háttere, logikája és összefüggései számomra teljesen ismeretlenek voltak, így még izgalmasabb volt elképzelni, játszani a gondolattal, hogy vajon minek mi lehet a jelentése. A kegyhely csúcspontja egy irgalmatlanul óriási fekvő Buddha volt, aminek lenyűgöző mérete valószínűleg még a legszkeptikusabbakat is megdelejezi.

Tatsuya, Nami, Saori és a hatalmas Buddha társaságában

A város felé tartó visszautunkon rövid kitérővel egy csodálatos és néptelen tengerparton álltunk meg. Ebben az időszakban a Fukuoka melletti tenger bizonyos részei veszélyes medúzáktól hemzsegtek, a városból megközelíthető strandon pedig a tenger aljzata egy borzalmasan síkos, összefüggő, fekete algaréteg volt. Így különös örömmel töltött el itt tiszta homokba süllyedni, a tenger langyos vizébe önfeledten mártózni.

Ottlétemkor egy napon beköszöntött a monszun. Azt mondták, másfél hónapig szokott tartani, de ezúttal sehogy sem szakadt vége. Az ország számos területét árvíz sújtotta. Az eső meg csak esett és esett. És amikor esett nem csak felülről esett, hanem oldalról és alulról is, minden lehetséges irányból. Olyankor az utcán közlekedni olyan volt, mint egy hömpölygő vízáradatban úszni. Mindeközben rendíthetetlenül meleg volt, az embernek kedve támadt volna fürdőruhában csatangolni mindenfelé. Az illem azonban mindenekfelett fontos: megannyi kis japán figura műanyag cipőkben és topánokban, talpig esőkabátba burkolózva rótta az utcákat fáradhatatlanul. A mindent elsöprő záporok bőségesek voltak és kérlelhetetlenek, de végül ahogy jöttek, úgy el is tűntek, s a felkelő nap országában a nap újra kisütött.

Egy szombati derűs napra esett az első tablao fellépésem Fukuokában. Csalódottan konstatáltam, hogy Tetsuo kitűzte a Spanyolországban oly tipikusan próbák nélkül improvizált flamenco előadásmód próbáját. Vágytam az ismeretlenre, a kockázat forróságára, az idegeimet és testemet borzongató játékra. Azonban amint beléptünk Pacóval a próbára, perceken belül világossá vált, hogy semmi ilyesmire nem számíthatok. Az összes résztvevő pontosan ott és úgy foglalt helyet, ahogyan azt később az előadásra is tervezték. Tetsuo és Tatsuya, a gitárosok egymás mellett feszítettek, mellettük az énekesnő, én pedig a három táncosnő koszorújába ültem le.

Aimi egy izmos vádlijú, aprócska, rátarti verébre emlékeztetett. Tanítványom volt és szemmel láthatóan feltörekvő táncos, mivel a tablaóban már felléphetett, bár még nem tanított. Kifejezéstelen, szinte mozdulatlan arca erőt, eltökéltséget és szívósságot sugárzott. Ayumi és Satoko tánctanárok voltak, az utolsó két hónapban őket is tanítottam emelt szintű, magánórákon.

Ayumi egyedülálló karakter volt, kezdettől fogva bejárt csoportos óráimra is önszántából. Kicsit kortalan és nemtelen, kifejező, vidám, néha bohóckodó, egyben rendkívül alázatos, fegyelmezett és koncentrált személynek tűnt. Amikor táncolt, mozdulataiban az abszolút tökély valósult meg. Alakjában egy meditáló szerzetesnő figurája öltött testet: olyan komolysággal, figyelemmel, odaadással és erővel táncolt, amit csak egy japán előadótól lehet elképzelni. Ebből kifolyólag bármennyire is hagyományos volt a flamenco táncruhája, bármennyire is spanyolosan fésülte hollófekete haját, előadása maga volt a mindenkori hagyományos attribútumokkal felruházott japán jelenség.

Satoko egy ragadozó párduc és egy kegyetlen szamuráj keverékének benyomását keltette. A többiekhez hasonlóan kedvesen, udvariasan és előzékenyen viselkedett velem, de én úgy éreztem, hogy legszívesebben kikaparná a szememet. Csodálatosan, vibrálóan, bravúrosan táncolt, klasszisokkal jobban, mint én.

Manuel, Satoko, Ayumi és Aimi 

Tetsuo mégis engem ültetett középre, mégis én táncoltam utolsóként négyünk közül. Minden jel és gesztus arra utalt, hogy a japánok szemszögéből felsőbbrendű és kiemelkedő vagyok ebben a közegben, mert az európai titok lakik az arcomban, testemben, mozdulataimban, tekintetemben és lelkemben. És ez egy olyan titok volt, ami a japánokat általában az egzotikum iránti elragadtatással töltötte el, jelen esetben pedig Tetsuóban egy kiaknázható aranybánya képzetét keltette, Tatsuyát tiszteletre intette, Aimiben és Ayumiban csodálattal vegyes csodálkozást ébresztett, Satokót pedig megkeserítette.

Az érme másik oldala, hogy Japánban az európai nő fogalma a konzumnőével fonódik össze. Különböző, számomra értelmezhetetlen élményekben volt részem miközben az utcákon gyanútlanul közlekedtem. Bár biztos nem lehetek benne, azt gondolom, hogy minden esetnek egyazon indok állt a hátterében: egy európai nő látványa a japán utcákon, bármilyen abszurdnak vagy meglepőnek tűnik, a mindenkori becsvágyó luxus prostituált alakjával fonódik össze. Ezzel a kontrasztos identitással nem volt könnyű megbarátkozni, de mivel ezt hozta az élet, nem tehettem mást, mint körültekintően ellavírozni benne a legjobb tudásom szerint.

Yukarival a tablao előadás után

A tablao próbáján végül az egész előadást töviről hegyire átnéztük, és az előadáson természetesen milliméterről milliméterre minden ugyanúgy történt, mint a próbán. Ez először elcsüggesztett, később viszont rájöttem, hogy ha Spanyolország a kockázatra, merészségre, spontaneitásra, a pillanatban történő átlényegülésre és katarzisra tanított meg, akkor Japán a koncentrációra, fegyelemre és az erőm maximális kihasználására fog.

A közel fél éves szerződésem az Estudio Alma de Flamencóban abban a misszióban teljesedett ki, hogy hét különböző csoportnak élő zenére egy-egy hosszú, tradicionális felépítésű táncot tanítsak be és koreografáljak meg egy hatalmas színpad terére. Az órákon nekem kellett énekelnem, miközben Tatsuya gitárjával kísért, az előadás előtti héten pedig Spanyolországból meghívott kiváló vendégművészekkel gyakoroltuk a bemutatandó műsort, hogy majd általuk kísérve adjuk azt elő. Az előadás tulajdonképpen az Estudio Alma de Flamenco évzárójának minősült és a sokéves hagyomány szerint a vendégtanár szólótáncával zárult.

Úgy döntöttem, hogy a táncomat japán fanatizmussal és tökéletességre törekedéssel fogom felépíteni. Kiválasztottam egy táncformát, és az interneten minden azzal kapcsolatos értékelhető videót megnéztem, tanulmányoztam, analizáltam. A tánciskolából is sok dvd-t kölcsönöztem ki, mindenhol a kiválasztott táncforma után kutatva. Naponta edzettem, gyakoroltam, tornáztam, hogy megerősödjek, növeljem az állóképességemet, fejlesszem a kondíciómat. Kihasználva a lehetőséget, hogy nagy tudású zenészek fognak kísérni - két gitáros, két énekes, két palmero*-, tág és élvezetes szabadsággal álmodtam meg a táncomat, ami végül egy csaknem tizenhét perces kompozíció lett. Kicsit zavart a színpad általam azelőtt soha nem tapasztalt észbontó mérete, ezért elterveztem, hogy a táncom nagy részében az énekesek és a palmerók (ez esetben palmerák, Ayumi és Satoko) előrejöjjenek és szoros félkörben álljanak mögöttem, ezzel idézve meg a flamenco közösségi, meleg, intim hangulatát.

Elkezdődött 

Manuel, Miguel, Naike és Tatsuya társaságában az évzáró előtt

a visszaszámlálás: Miguel, Naike és Manuel, a spanyol vendégművészek társaságában izzó hangulatban pörögtek a napok, órák, percek. Manuel egy rettenetes vírust hozott Spanyolországból, ami míg benne lassan lecsengett, engem kíméletlenül leterített.

Az évzáró napján tarka forgatag, izgatott feszültség, japán andalúzok és andalúz japánok sokasága. Negyven fokos lázzal kísérem a tanítványaimat közös kalandunk végső útjára. Több száz néző, rokonok, barátok és flamenco kedvelők együtt izgulnak velem, mindnyájunkkal.

Elérkezik a szóló táncom pillanata. Gyenge vagyok és kimerült, legszívesebben lefeküdnék bárhova megpihenni kicsit, akár a földre is. Mégis összeszedem minden erőmet, arra gondolok, hogy ez az utolsó megpróbáltatásom itt, holnapután elhagyom ezt az országot és visszatérek Madridba.

Mielőtt kilépnék a színpadra, ezernyi emlék és érzés pereg le előttem Japánról.

Az ételek ismeretlen és bizarr színe, állaga és illata. Az urbánus csodaépületek rendjét olykor megtörő egy-egy ősrégi templom, megfoghatatlan, misztikus hangulatuk és szobraik. A növények, fák és a fű selymes és döbbenetes zöldje. Egy zöldebb zöld, mint az európai, kicsit az angol zöldre emlékeztető és mégis más, puhább, mélyebb. A természet, parkok, tavirózsák, hatalmas lapulevelek, kéken-lilán-vörösen virágzó bokrok, kacskaringósan göcsörtös fák, hatalmas teknősök. Kertészkedő, tetőtől talpig bebugyolált japánok, akik leginkább némasági fogadalmat tett páriákra emlékeztetnek, nemük és rejtőzködésük oka ismeretlen. Napernyők, kesztyűk és zoknik a tűző napon, mert a vakítóan fehér bőr kincs. A pontos órát és perceket formáló szökőkút állandóan változó vízsugarai és vízcseppjei. Az utcákon siető japán tömeg magánya.

Park Fukuokában

Közben Manuel éneke áttör a fejemben kavargó képeken, belekúszik a zsigereimbe, rácsavarodik az érzékeimre és bűvöl, vonz, hív a színpadra. Láztól forró testtel és elmével sodródok a hatalmas térben a fantasztikus zenekar hullámaiban, és hálásan gondolok a japán istenek erejére, állhatatosságára, fegyelmezettségére, arra a szellemre és tartásra, ami most megtámaszt és felemel a spanyol bővérű katarzis szeszélyes egére.

                                                                                    * * *

Palmero: A flamenco előadást ritmikus tapssal kísérő résztvevő.