2016.01.22 Madrid, Candela

Fáradtan érkeztem a Candelába, reggel nyolckor keltem aznap, és az előadásunk csak éjfél körül kezdődött. A barlangnak nevezett, hideg alagsorban gyűltünk össze a sarokban meghúzódó szerény kis fűtőtest melletti asztalnál. Sajt, vörösbor, tragikus élettörténetek és egyéb pletykák kerültek a terítékre, miközben Carlos melegedő ujjai alatt megpendült a gitár. Nem sejtettem, hogy egy olyan hosszú éjszakának nézünk majd elébe, ami tele lesz váratlan, rendkívüli élményekkel.

Potaje, Carlos és Guille
társaságában, 2016, Madrid

Carlos Orgaz, El Zurdo (a balkezes) szemüveges, tetovált nyakú gitáros, gitárján az emberiség legnagyobb részétől eltérően fordítva játszik: balkézzel. Énekesünk, Antonio El Potaje roma művészcsaládból származik, háromgyerekes családapa sőt, negyvenpáréves létére már nagyapa is. A szakmában, különösen a romák körében nagy becsben áll. A potaje (sűrű leves) becenevet siheder korában ragasztották rá, így jellemzően ez lett később a művészneve is.  Azt mesélte, hogy karácsonykor, amikor ez az étel tipikusan az asztalra kerül, mindig ő futott elsőként enni, így ráragadt a név. Végülis nem járt túl rosszul, azt tekintve, hogy az unokatestvérét, egy szintén kiemelkedő flamencoénekest chalecónak (mellénynek) hívják. Guille Garcia az Amor de Diosnak, Madrid legnevesebb flamenco akadémiájának cajónt* oktató kulcsfigurája. Mindenkit ismer, mindenhol ott van, közegéhez képest meglepően művelt, hol zsörtölődő, hol vidám vezéregyéniség, ő tartja össze a zenész triót. Pár hónappal korábban ismerkedtem meg velük, a táncosnőjük valami miatt nem ért rá, és engem kért meg, hogy helyettesítsem egy előadásukon. Sajnos vesztére, mert aznap a színpadon mi négyen isteni ihlettől és szikráktól bűvölten egymásba szerettünk. Attól a pillanattól kezdve mindig engem hívtak magukkal táncolni, mint ahogyan ezen az estén is.

A paraván mögött átöltöztem és hidegtől elgémberedve készültem a színpadra lépni. Alig volt erő a lábamban, testem mereven megfeszült a kései megpróbáltatás gondolatára, de azután valami váratlan történt.

Azt mondják „micsoda fém van a torkában”. Amikor először meghallottam Potaje énekét, azt hittem, hogy megreped a dobhártyám. Hangpróbán énekelgetett kicsit, még mikrofon sem volt előtte, hangja mégis betöltötte az egész teret, átnyilallt égen-földön. 

Carlos, Potaje és Guille társaságában a Candela
színpadán, 2016, Madrid

Lassan éledő végtagokkal sodródok a színpadon, keresem a súlypontomat, a zene iszonyatosan hangosan szól, eltörpülök mellette. Hajcsatom a vágtató gyorsulásoktól, forgásoktól kiesik, hajam kibomlik. Carlos jazzes dallamokat sző a tánclépéseim alá, amivel átfesti karakterüket, teljesen átalakulnak, meglepetéstől és gyönyörtől szédülten ringok lépéseim megújult medrében. Lassan véget ér ez a tánc is, győztesen kerülök ki a színpadról, a közönség ünnepel. Kicsit sutának érzem magam, félszegen bocsánatot kérek a zenészektől erőtlenségemért, és átöltözök a következő tánchoz. 

Ez a ruhám piros, erőt ad most ez a szín. Több élet költözik belém, lassan megérkezek a testembe. A kulisszák mögül hallgatom, ahogyan Potaje éppen egy fandangót* énekel. Elképesztő hangok törnek elő a torkából. Döbbenten figyelem, hogy ez az ember nem is énekel. Nem lehet pontosan megfogalmazni, hogy mit is csinál. Egyszerűen csak „van”. És ez a fajta lét a torkából születik meg. A közönség is valami hasonlót érezhet, mert orkánszerű tapssal reagál rá. A színpadra lépek, kimerült vagyok, ugyanakkor nyugodtabb, kényelmesebb. Most már van erőm magamévá tenni a színpadot. A testem ugrásra kész, idegeim íjként feszülve fonódnak a körülöttem kibontakozó zenére. 

A táncom második felében történhetett. Már mindnyájan bekapcsolódtunk a bulería* feltartóztathatatlan áramába, amikor Potaje éneke valahogy feljebb emelt minket. Nehéz lenne megmondani, hogy honnan hová. Mindenesetre feljebb. 

Carlos, Potaje és Guille társaságában a Candela színpadján, 
2016, Madrid

Nem úgy énekel most, ahogy általában a tablao* színpadjain énekelnek. Kitér ebből a mederből. Az amúgy is ezer színű és -szerkezetű, de bizonyos zenei logikát követő flamencoének most kivetkőzik a formájából, aszimmetrikussá és hömpölygővé válik. Potaje nyakig merül gyökerei mélységeibe, és emlékezik. Emlékei szokatlan színekké, ízekké válnak és elborítanak mindnyájunkat. Hirtelen nem tudom merre mozduljak, hova lépjek. Megbűvölten állok előtte, minden idegszálammal készen állva arra, hogy az előadás törvénye szerint elkísérjem őt útjára. Lábam ugyanakkor földbe gyökerezik, sosem énekelt még azelőtt nekem így senki, fogalmam sincs, hogyan reagáljak rá, tapogatózva kapcsolódok hozzá, miközben tudom, hogy most nem zavarhatom meg egy meggondolatlan mozdulattal sem. Ebben a pillanatban már azt sem tudom, hogy hol vagyok, csak négyen vagyunk együtt, egymásra tapadó figyelmünkkel, érzékelésünkkel. Futunk. Azután megállunk, lélegzünk. Várakozunk. Majd ugrunk, zuhanunk újra. Egyikünk elkapja a másikunkat, majd a többiek is utánunk vetődnek, hogy azután együtt fennakadjunk egy hajszálon, és ott lengjünk tovább. Leszakadunk onnan és vágtába kezdünk, gyorsabban és gyorsabban, mindig csak előre. A hátam ívbe feszül, fejjel lefelé látom a világot. A közönség euforikus tapsban tör ki. Megérkeztünk. 

Átizzadtan botorkáltam le a barlangba, a zenészek kipirulva borultak a nyakamba. A feszültség utolsó szikrája is felengedett, egyre több ismerős és barát jött le üdvözölni mindnyájunkat. Mindenkinek ugyanaz a láng égett a tekintetében. Átöltöztem a paraván mögött és csatlakoztam a többiekhez. Azután addig folytak az anekdoták és a nevetgélés, míg lassan mindenki hazapárolgott, végtére már éjjel kettőre járt. 

Carlos elbúcsúzott tőlünk és hazament, Potaje pedig elkezdte verni a vasat, hogy menjünk át a Casa Patasba meginni valamit. Guille húzódozott, de ezúttal hiába, a szokásos kifogásait most nem tudta felhozni, mivel péntek volt és másnap nem kellett korán kelnie, hogy sokat emlegetett felelősségteljes apaként gyerekeit iskolába vigye. Ennek ellenére megpróbálta elhitetni velünk, hogy mégis korán kell kelnie, de ez hamvában holt próbálkozás volt. Átballagtunk a Casa Patasba, de már éppen zártak, így továbbmentünk a Plaza Santa Ana felé. Egy keskeny utcában lévő apró bár előtt már gyülekezett a madridi flamenco krémje. Guille kint maradt pár rég nem látott cimborájával, mi ketten pedig bementünk a sűrű füstfellegben derengő bárba. 

El Yiyo, barcelonai flamencotáncos

Szűk és hosszúkás térben találtuk magunkat, akárki is jött velünk szembe, Potaje egy roma pátriárkára emlékeztető gesztussal kedélyesen a keblére ölelte percekig, így a közlekedés lassú és körülményes volt. A számomra eltúlzott, érzelmes, cinkos ölelések mögött Potaje elbeszélése szerint megannyi közösen megélt élmény, utazás, koncert, éhezés, mulatozás állt. Ennek ellenére egyfajta feszengő légkört érzékeltem. A művészek saját fontosságuknak és kiváltságuknak teljes tudatában jártak-keltek, valami módon ragadozó érzetet keltve, ez talán Yiyón figyeltem meg leginkább. Ő egy tizennyolc éves barcelonai roma titán, nemrég még csodagyerek, most már híresség. Fekete haja kontyba tekerve, sötét arcán indiánszerű vonások, fekete kabátjának gallérja mereven felhajtva, mint egy karcsú, sötét herceg sétál és a szeme sarkából mindenkit felmér maga körül. 

 Claudia Cruz, cádizi flamencotáncosnő

Egy pár rum után már oldottabban szemléltem a belüről exkluzívvá zárt helyet. Tőlünk jobbra Antonio Ingueta, Miguel El Rubio, Isaac de los Reyes és Jony csoportosult, balra Pol Vaquero és Kelian kerengett, miközben Gines Pozas, az új bravúros cajónos is megjelent. Volt kedvesem, Paco cigányos-flamenco imidzsében nyüzsgött szélhámoskodva amerre ért, csillogóra kikent-kifent, reménybeli üdvöskék tűsarkokon billegve ácsingóztak a művészek roma delejére, miközben néhány sokat megért cigányasszony is átvonult a színen. Ekkor észrevettük Potajéval, hogy valami alakulóban van a terem végében. Az emberek viszonylag gyorsan szoros gyűrűben vették körül az eseményt. Carlos de Jacoba szokásos jámbor, dülledt tekintettel gitározott, Antonio Villar, Farruquito énekese kicsit erőszakosan, de virtuóz éneklésbe kezdett, Potajéval csendben figyeltük. Ekkor kiperdült a méteres átmérőjű kör közepére Claudia Cruz fehér szőrmebundában, és kihívóan, feszesen táncolt egyet, ezt rögtön Yiyo tánca követte, kíméletlen pontossággal, egy vadállat elegáns erejével. Amilyen gyorsan felparázslott az esemény, különös módon ugyanolyan hirtelen hunyt ki. Mindenki visszaszivárgott a helyére, és alkoholos italába temetkezett újfent. 

Carlos de Jacoba, madridi 
flamencogitáros

Alig telt el újra egy kevés idő, amikor a terem végén újra motoszkálás és hangok hallatszottak. Potajét magammal vonszoltam, Paco játszott félszegen és darabosan, miközben szerencsétlen Inguetát énekeltette, de a köréjük gyűlő emberek hamarosan hangot adtak nemtetszésüknek: -Lassíts! Húzd hátra! Hátul jó!- És Paco meghátrálva az elégedetlenkedéstől, kénytelen-kelletlen átadta a gitárt újra Carlos de Jacobának, és ahogy Carlos ujjai alatt megszólalt egy teljesen más ringású hangzás, az emberek megkönnyebbülten morajlottak fel. 

Ekkor valami olyan történt, amit még sosem éreztem azelőtt. 

Antonio Ingueta, madridi 
flamencoénekes és gitáros

Ingueta, a micisapkás, francia bajuszos énekes egy különc festőre emlékeztet első látásra. Most azonban teljesen elhomályosul a fizikuma. Erős fény sugárzik belőle ahogyan énekel és ez a fény bevon minket is, és egy áramkörbe kapcsolódunk vele. Erre egyre inkább felfigyelnek a teremben mások is, és lassan csatlakoznak hozzánk. Hirtelen döbbenten látom, hogy mellettem áll Antonio Carmona, az ország- és részben világszerte híres Ketama frontembere, és az arcáról ugyanaz a fény tükröződik vissza. Ingueta énekel, és mi tapsolunk. Ez a taps eddig sosem hallott módon zakatol, tökéletes és hibátlan mederben. Senki sem véti el, marad le, siet egy miliméternyit sem, ez itt és most elképzelhetetlen. Mindez egy olyan ritmust eredményez, ami a szív, vagy az erek organikus, megszakíthatatlan lüktetésére emlékeztet. Ingueta énekel, és mi elfelejtünk mindent. Elfelejtjük, hogy állunk, tapsolunk, és hogy valaki gitározik és énekel. Egyszerűen csak olyan tökéletességgel lüktetünk együtt ebben a fényáramban, amit Ingueta éneke működtet, hogy egy elképzelhetetlen mámoros gyönyört élünk át. Minden más elhomályosul és minden más irreálisnak tűnik ebben a pillanatban, csak mi lebegünk széles mosollyal a lényünkben testetlenül, fényben fürödve. 

Mint mindennek, egyszer ennek is vége szakadt, és kelletlenül bár, de visszasétáltam Potajéval korábbi helyünkre. Lelkendezve beszéltem neki az előbbi élményről, azt firtatva, hogy lesz-e vajon folytatása, fognak-e még zenélni, énekelni így a hajnal folyamán. Potaje csendesen ingatta a fejét és csak annyit mondott bölcsen: Mindennek megvan a maga ideje.

                                                                                

                                                                                  * * * 

cajón: afroperui eredetű, fából készült idiofon ütőhangszer, amely leginkább egy nagy dobozra hasonlít

fandango: 6/8-ados lüktetésű, flamenco zenei forma

bulería: az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb flamenco zenei formája

tablao: a tradicionális flamenco előadásoknak helyt adó intézmény. A 60-as években terjedt el Spanyolországban, helyettesítve elődjét, a café cantantét.