La Catedral Club, Buenos Aires

Szombat éjjel egy füstös bárban ülünk Buenos Airesben. La Catedral a hely neve, különös, eklektikus épület, régen talán templom volt, mostanában hajnalig tartó tangó és flamenco összejövetelek helyszíne. Most mégis szinte üres, csak pár asztalnál ülnek, a mellettünk lévő asztal alatt pedig egy macska nyújtózkodik lustán.

Ebben a városban a flamenco hierarchia élén pár roma dinasztia áll, alattuk pedig a többiek, néhány spanyol, illetve az argentin flamenco művészek. Most is két romát és egy argentin férfit figyelünk a szomszéd asztalnál, ahogyan tapsolnak és énekelnek. A Rincón Familiar Andaluzból jövünk, ott léptünk fel ma. Leandro, a kedvesem gitározott, Marcos és én táncoltunk, Andy pedig énekelt.

Marcos, Andy és Leandro kíséretében, Rincón Familiar Andaluz, Buenos Aires 2014 ősze

Varázslatos érzés volt megismerni Andyt. Első látásra egy egyszerű, szerény argentin lány, ami a flamencoművészekről a legritkább esetben mondható el. Amint találkoztunk, rögtön nyílt szívű beszélgetésbe kezdtünk a flamenco éneklésének külföldiként szinte elérhetetlen mélységeiről, útvesztőiről. Egymás szemébe néztünk és mintha egymás tükörképei lettünk volna, ömlöttek belőlünk a szavak, keserédes vallomások.

Jómagam tizenöt éves korom óta éneklek flamencót, többnyire magányomban rejtőzködve. Ha nincs aki énekeljen a színpadon külföldön vagy Magyarországon, rendszeresen felveszem a flamencoénekes szerepét, de amióta Spanyolországba költöztem, a flamenco közeg szigorú merevsége és kérlelhetetlen ítélkezése miatt teljességében lemondtam a flamenco énekléséről. Addig sem tanított sosem senki, hallás után tanultam úgy-ahogy ösztönösen, de Madridba érkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a közeg táncosként tisztel és fogad el. Az énekeseké egy teljesen más, számomra elérhetetlen kaszt, így azóta leginkább csak a fürdőkád habjai között dúdolgatom azt a kismillió, szívemet feszítő dalt, amit az évek során megtanultam.

Andy Viole, argentin flamencoénekesnő

Andy soha életében nem járt Spanyolországban, de bátor, az árral szemben megy, és argentin létére nem tágít attól, hogy flamencoénekes legyen. Ehhez talán az is kellett, hogy külföldön éljen és maradjon. Így könnyebb, a konkurencia minimális. Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogyan arról mesélt, hogy hangról hangra, szótagról szótagra tanulja a dalokat lelassítva, rendületlenül. A színpadon a törékeny lány megnőtt, arcvonásai megkeményedtek, a mellkasában lassan feltörő vihart ügyesen alakította dallamokká. Érezhető volt, hogy nem roma, nem spanyol és nem lakik a flamenco istene a torkában, éneke mégis beragyogta a szívemet: a táncom könnyedén bontakozott ki a testemből, és repült a dallamai nyomán.

Csendesen iszogatunk a La Catedralban, a macska tétován sompolyog a lábunk körül miközben a szomszéd asztalnál búg, sóhajtozik, ring a flamenco az éneklő torokban, tapsoló kezekben. Andy elmeséli, hogy az argentin énekes, aki nem idős, de nem is egy suhanc már, éveken keresztül élt Andalúziában csak a flamenco ének tanulásának szentelve életét. A két roma kitartóan és elismerő mordulásokkal kíséri taps játékával az argentin férfit, aki legnagyobb megdöbbenésemre úgy énekel, mint egy született andalúz, a bonyolult hangképzés, fordulatok, díszítések, ritmus, íz mind ott lakik ebben a fickóban, mintha az anyatejjel szívta volna magába. Megbabonázva figyelem, és ezzel nem vagyok egyedül, mert a neki tapsoló romák, akik valóban a flamencóval vérükben zubogva jöttek erre a világra, ugyanannyira lenyűgözve hallgatják, mint én. 

Tulajdonképpen nem csak a hangzásról van szó, hanem arról, ahogyan a flamenco megszáll valakit. Megfeszíti a testet, betölti a mellkast, hullámzik az erekben és az idegekben, felmorajlik, meg-megszakad, elhal, majd kitör újra. A szív fáj, és a flamenco enyhülést, felszabadulást hoz a kavargó, vontatott vagy éppen kirobbanó dallamok nyomán. Hajnalodik, az ablakokon keresztül dereng a tompa fény, az argentin férfi utolsó énekfoszlányai, sirámai lassan szertefoszlanak egy új nap csendjében.