Fotó: Molnár Anikó

Napok óta börtönről álmodom. Talán mert érzem, hogy közeledik a nap, hogy belépjek kietlen falai közé. Parttalan sivatagként jelenik meg előttem, tervek és vágyak vermeként, lomha purgatóriumként, elfeledett szigetként az idő sodrásában. Aztán egyszer valóban eljön a nap.

A valdemorói börtönben haladunk a színházterem felé kissé megszeppenten, Guille, Potaje, Carlos és én. Már nevünk is van, Pellizco del Foro. Foro, azaz fórum, mert Madridban élünk, a flamenco hazájának egyik szívében, és pellizco, azaz csípés, mert a mi flamencónk ízes, csípős, fűszeres. 

Hosszú folyosón megyünk végig, jobb oldalon látjuk a rabok udvarát, tágas napsütötte focipálya, a fű már teljesen kikopott, csak a kapuk aljában zöldell egy-két folt. Az udvart körbekerítő falak tetején drótháló meredezik. 

A folyosó jóformán üres, komor tereken keresztül megyünk végig mire megérkezünk a színházterembe. Egy cellaszerű helyen öltözök át, a mosdókagyló megsárgult, a csapok rozsdásak. 

Feketébe öltözök, hajamat befonom. Kiderül, hogy a fiúknak több ismerőse is itt üli büntetését, a hangbeállás közben jó pár rab megszólítja Potaje-t, aki kicsit riadtan konstatálja, hogy egyáltalán nem tudja kik ők és honnan ismerhetik. 

Paco Mata (Paco Öl, még a neve is összhangban van a környezettel), a kontaktemberünk, gyanús módon többször is elismétli, hogy miközben táncolok, a rabok majd felkiáltanak olykor, hogy guapa, preciosa (szép, gyönyörű lány), de oda se neki, végül is igaz, hogy az vagyok, olyan lesz ez, mint akármilyen más helyzetben. 

Elkezdődik a koncert, a fiúk játszanak, én a takarásban várom a soromat. Potaje közvetlenül a táncom előtt eléggé diplomatikusan felhívja a közönség figyelmét, hogy tánc következik, tehát a dolog most fog „ritmikussá” válni. És valóban, ahogyan kilépek a színpadra, tapsvihar, fülsiketítő fütyülés perzsel fel. 

Végigsétálok a zenészek mögött, és amikor a pódiumra lépek, arccal a közönség elé állok és kitárom a karomat, kétszáz férfi egy emberként kiáltja a nevemet. 

Kétféle érzés vegyül bennem: egy ősrégi törzs emberáldozatának és egy hollywoodi hírességnek érzem magam egyszerre. 

Elkezdek táncolni, és szinte minden egyes mozdulatomat ováció követi. A talpamat mintha égetné a föld, a tekintetek a bőrömet súrolják, úgy döntök, hogy kibontom a hajfonatomat, a hajam majd menedéket ad. Ők viszont még izgatottabbá válnak, talán azt gondolják, hogy ezzel a gesztussal is csak őket akarom hergelni. Lassan mégis megnyugszom ebben az energiaviharban, felpattanok egy hullámra, eleinte óvatosan, azután egyre bátrabban és bizakodva lovagolom meg, és már nem félek, mert nem érzem mocskosnak a vágyukat, őszintének és egyszerű esendő embereknek tűnnek. Együtt mosolygok velük, együtt sodródunk a hullámzó tengeren, talán náluk jobban senki sem képes a pillanatban jelen lenni, kiszakadnak a valóságukból, ott vannak velem az utolsó csepp vérükig, és én átadom magam nekik. A hajamat lasszószerűen lengetem a levegőben, ahogyan a táncomat lezárni készülöm, az utolsó pillanatig tombolva követnek. 

Meghajlunk, és a tapsviharban lassan felemelkednek székükről. A taps elhal, és egy pillanatra farkasszemet nézünk több mint kétszáz bezárt férfival. A pillanat néma és kitágul, mintha még utoljára kapaszkodót keresnének bennünk, mielőtt kisfiúkként integetve felénk újra visszatérnek a merev dróthálóktól leszűkített életterükbe, ahol nem marad a számukra semmi, csak emlékek és álmok.

Potaje, Carlos és Guille társaságában, 2016