Madrid, 2024 márciusa
Fotó: Robert Moya Caballo

Valami kopog. 
Kopog, kalapál, kopácsol.
Vajon mi lehet?

Fekszem az emeletes ágy tetején és bámulom a sötétben kékesen derengő plafont. Nem bírok elaludni. Nem a zaj zavar, sőt valójában semmi sem zavar. De ez a kopogás, néha kifejezetten dübörgő, variálva ismétlődő ritmus, nem hagy nyugodni.

Az ágyam szélére kúszok és az alattam fekvő bátyámra sandítok. Szabályosan szuszog, a legkevésbé sem foglalkoztatja az egész. A kopogás viszont nem szűnik. Van benne valami drámai és nyugtalanító.

Tulajdonképpen szeretem, amikor a szüleim a szomszéd szobában filmet néznek, miután lefektetnek minket a bátyámmal. A nappaliból beszűrődő zajok, az érzés, hogy még ébren vannak, a szobánkba néha bevillanó fénycsík megnyugtatóan hat rám. Most viszont el sem tudom képzelni, hogy miféle filmet nézhetnek, ami így kopog.

Kopog, zakatol, lüktet, a bőröm alá kúszik és egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Becsukom a szememet és próbálom elképzelni, hogy mi kopoghat. Vagy esetleg ki és miért. Esélytelen, fogalmam sincs. Mivel azonban nem szűnik a robaj, próbálok beletörődni.

Lassan elbóbiskolok, de újra és újra felriadok, mintha lázálomból ébrednék. Kopogó botok döngetik a földet, dübörgő paták futnak végig a hátamon, ritmusra lüktet a vérem, és nyugtalanul kalapál a szívem. Aztán lassan újra elszenderedek, majd ismét fel-felriadok, míg véget nem ér a film. Akkor aztán végre mély álomba merülök.

Másnap mintegy mellékesen rákérdezek apámra:
-Mi volt az a nagy kopogás tegnap este, mit néztetek?
-Milyen kopogás?... Jaaa, Saura filmet néztünk, a Carment.
-És mi kopogott benne?
-Kopogva táncoltak kislányom, ez egy táncfilm, fel is vettük videóra.
-Milyen táncot táncolnak benne?
-Flamencót, spanyol, cigány táncot.
-Megnézhetem?
-Nem, nem gyerekeknek való. - hangzik a lehangoló válasz.

Végülis reménykedhettek benne a szüleim, hogy hamar elfelejtem az egészet, mert csak kilenc éves voltam. A gyerekek sokszor szeszélyesek, egyik pillanatban fellobban az érdeklődésük valami felé, a másik pillanatban pedig már ki is alszik. Ebben az esetben azonban nem így történt.

Nem emlékszem, hogy hányszor és milyen rendszerességgel kértem újra és újra, hogy megnézhessem azt a filmet. Azt sem tudom már, hogy hetek vagy hónapok teltek el mire apám csüggedten feladta álláspontját. Csak a pillanatra emlékszem, ahogyan a dívány közepén ülök a nappaliban és a szüleim végre beteszik a videólejátszóba a hőn áhított filmet, ami az első pillanattól kezdve nem hagyott nyugodni.

A film természetesen nem volt szinkronizált, mivel Újvidéken éltünk akkortájt, és a szerb feliratot pedig még nem értettem. Valószínűleg életemben először hallottam spanyol nyelvet, szigorúan, arrogánsan és néha kihívóan hangzott. Felkavart és kiélezte az érzékeimet.

Antonio Gades, Carlos Saura Carmen című filmjében

Egy tükrös teremben sok nő táncol, legalább tizenöt. Hosszú szoknyát és különböző színű dresszeket viselnek. Kopognak, dobognak, dübörögnek. Egy szikár, keménynek tűnő férfi (Antonio Gades) ordibál rájuk, de ők némán és töretlenül táncolnak tovább. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, egy biztos, a feszültség szinte tapintható és úgy tűnik, hogy vérre megy a dolog.

A következő jelenetben egy tépett hajú nő (Pepa Flores) énekel. Soha életemben nem hallottam hasonló éneket, azonnal felborzolja az érzékeimet. Olyan, mintha egyszerre sóhajtozna és siránkozna, mindezt mégis mintha egy belső örömmel és gyönyörrel tenné. Aztán egy hosszú képű, sötétszőke hajú fiatalember (Paco de Lucía) tanácskozik az előző jelenetben ordibáló szikár fazonnal. Az utóbbi odahív egy karakteresen csúnya nőt (Cristina Hoyos), hogy együtt eltáncoljanak valamit. A hosszúképű elkezd gitározni, néhány körülötte lézengő alak tapssal kíséri a játékát, a pár pedig elegánsan és őrjítő feszültséggel táncolni kezd.

Ez egy rendkívül rövid jelenet, talán két percig sem tart, számomra mégis kitágul a pillanat és időtlenné válik amíg nézem. Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek közben, pedig azóta sem éreztem semmi hasonlót és máig is tisztán emlékszem erre a pillanatra.

Lángba borulok.
Az ismerősség érzete édesen csiklandoz.
A felismerést követő hiány és magány fáj.
Észbontó nyugtalanság kúszik az ereimbe.

A gondolat, hogy ez az élmény, kultúra számomra teljesen elérhetetlen volt akkor és ott, szinte elviselhetetlennek tűnt. Így aztán mi mást tehettem volna, még számtalanszor megnéztem a filmet.

Míg a heves szerelmi epizódokat és Carmen halálát közönyösen szemléltem, az összes táncos, zenés jelenetet megbabonázva néztem, milliószor visszatekertem őket a videólejátszón, hogy elölről együtt táncolhassak és kopoghassak a táncosokkal teret, időt és realitást meghazudtolva.